Új project a láthatáron: Mercedes-Benz Hymer S650

Hosszú idő telt el ismét, hogy nem jelentkeztünk a blogon. Most viszont elérkezett az a pillanat, hogy meséljek egy kicsit arról, mi történt az utóbbi időkben a házam táján.

Kezdetnek hadd magyarázzam meg, miért is tűntem el ilyen sok időre. Ismét egy nagy projektbe kezdtem bele, ami ráadásul elég nagy falatnak is bizonyul ahhoz képest, mint amire számítottam. De mi is ez a szerencsétlen gép, amit a kezem közé sikerült kaparintani? 1981 Mercedes Hymer-mobil S650, hat személyes fekhelyekkel, 2400cm merci motorral, négy sebességes váltóval.

És miért pont egy hatméteres lakókocsit vettem? Bella után úgy éreztük, ideje szintet lépni és megpróbálkozni valami nagyobb kihívással. Egyik este a német eBay hirdetéséit olvasgattam, és a sokadik oldal alján feljött ő. A tekintetem azonnal megragadta. Szegénykét csupa moha, békanyál meg a fene tudja milyen zöld cucc borította. A hirdető még arra sem vette a fáradtságot, hogy lemossa, vagy, hogy valami értelmeset írjon róla. Nem. Ő csak egy telefonszámot és egy viszonylag kedvező árat írt. Próbáljuk meg. Ráírtam.

Egy-két nap elteltével jött is a válasz. Nyolc éve áll, nem büdös, de beázik! (Red flag, soha ne vegyetek ilyet!) Ki lett vontatva valami pajta mellől, papírjai vannak, a bódé foglalkozós, a váz tökéletes, a belseje eredeti.

Nagyon beleéltem magam, fú, de király, lesz egy lakókocsim! Jó, kicsit ki kell pofozni és alaposan le kell mosni, de akkor is. Szerintem nagyon feelinges dolog az, ha az embernek van egy saját mozgó háza. Oké, eldöntöttük, ez kell, és kész. Nekiálltunk egyezkedni a tulajjal, közben éjjel-nappal ment az eszmecsere. Hogy a jó életbe hozzuk el Németország távolabbik oldaláról? Lábon, vagy trélerrel? Komoly, napokig tartó lebeszélések után az autómentőt választottuk. Azt hittük, ez lesz a könnyebb út. Szerintem sokan nem gondolnák, de normális, viszonylag olcsó autómentőst találni iszonyat nehéz. Ami meg még egy három és fél tonnás autót is el tud hozni, az igazi ritkaság. Sikerült fel is ülnünk majdnem egy csalónak, de amikor a sokadik kifogás jött, akkor már kezdtünk a B-tervre fókuszálni és bőszen kerestük a következő mit sem sejtő szállítót, végül egy kapcsolatunknak a kapcsolatának a barátja szólt, hogy ő neki van egy barátja, aki biztosan elvállalja. ( Ez az egész hercehurca kb. két-három, de lehet négy hetet is igénybe vett.) Közben a német is sürgetett minket. De végül is a szállító elvállalta, odaadtuk neki a kocsi árát és vártunk. Mikor is két hét múlva reggel tájt jött egy e-mail, egy darab képpel:

Az öröm megvolt. Végre Magyarországon van a kicsike. Másnap reggel hétkor, gyorsan kipattanva az ágyból már meg is tekinthettem a kapu előtt, engedtük is le az trélerről. Aki szemfüles, az észrevehette, hogy egy nagyon fontos lépést kihagytam, amit az ember mindig megtesz, mielőtt valamit megvesz. ELMEGY MEGNÉZNI személyesen. Hát igen. Ez nálunk kimaradt. Így kicsit ilyen zsákbamacska érzésem volt, de hála istennek megbízható eladót találtunk és nem vert át, bár amikor először élőben megláttam, őszintén sokkolt is, ahogy kinéz, de mit sem törődve ezzel az érzelmi sokkal boldogan (mit sem sejtve mekkora ordenáré szívás bármit is szerelni rajta) mentem többször körbe körülötte. Amikor beszálltam a belsejébe, az a tipikus retro szag ütötte meg az orromat (aki ült már egy nem agyon restaurált autóban az tudja, miről beszélek). Szépen behúztuk az utcáról és jöhetett az első komoly kijelentésünk. INDÍTSUK BE!

Neki is álltam ismerkedni vele azonnal. Fékolaj semennyi, kuplung kőkemény. Kábelek tömege az akkumulátor-tartóban. Ez nem lesz olyan könnyű, mint gondoltam (itt már kezdet beindulni a kis sziréna a fejemben, ami jelzi, hogy ne ölj bele több pénzt, add el most mielőtt elnyeli mindenedet). Normális embereknél így működik ez a dolog, de nálunk biztos, hogy ilyen nincs. Így hát fékfolyadék-tartály feltöltve, kuplung-munkahengernél légtelenítettem, míg alámásztam, találkoztam némi purhabbal is, de már szerintem az agyam szándékosan nem is foglalkozott vele. Másnap jöhetett apum és miután az első akksit valami miatt azonnal leszívta, gyorsan kerítettünk egy másikat, miközben abban bíztunk, hogy az akkumulátor a rossz. Gyújtást ráadtuk, izzítottunk, beindult. Hurrá…

Nagy az öröm, egészséges a hangja is, nem füstöl, gyorsan megmutattam a sebességeket apumnak, így az első két métert ő tette meg vele. Jön-megy, meg is áll. oké. Leállítjuk, és a biztonság kedvéért még egyszer megpróbáltuk elindítani. És a hangsúly a „megpróbáltuk”-on volt, mivel nem akart beindulni, sőt, beröffenés helyett inkább egy lámpa gyulladt ki a műszerfalon. Azt' nyomozd ki, mi a halál az. Hosszas bogarászás után meglett a rejtjeles üzenet, ami a fékpofák túlkopását jelölte. Oké. De ennek mi köze az induláshoz? Semmi. Az autó 80-as kiadású, nincs benne semmi indítás-blokkoló (bár megfordult a fejünkben), végül nagy nehezen megtaláltuk a hiba valódi okát.

Az önindítóról egyetlen kábel széttörött, ezért nem indult. Most lehetne azt mondani, hogy miért nem néztük meg egyből azt, a válaszom pedig az, hogy nincs hely hozzá. Ezt is csak kitapogattuk. Mihelyt a vezetéket hozzáérintettük az önindítóhoz, ismét mozgásképes volt. Gyorsan körbe is néztük, mi az, ami még nem működik rajta. Nagy meglepődésünkre egy közel negyven éves autón, ami nyolc évet állt, minden világítás kívül működött. (egy jobbos indexet leszámítva, de azt egy újrasaruzással megoldottam később.) Úgyhogy ezt a napot sikeresen lezártnak tekintettem, mikor is jött az ötlet: álljunk feljebb vele a telken. Este nyolckor neki is futottunk ennek. Minden rendben is volt. Büszke voltam, hogy ennyi idő után saját lábán gurul. Na, de gondolom, többeteket az érdekel, hogy milyen volt benne utazni, hacsak keveset is? Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy kis motorcsónakkal kimész a nyílt Balatonra, és dobál össze-vissza a víz. Pontosan ugyanilyen volt az élmény.

Amellett, hogy belülről olyan, mintha egy Ikarus sofőrülésében ültem volna. A kocsi orra kb. egy méterrel előrébb van, mint a kormány, és, minden nagyon távol van tőled. A fotelszerű szivacs ülések pedig csak tetézték az élményeket. Nem annyira hangos ahhoz képest, hogy a motor bent van az utastérben. (Mondjuk egy hangszigetelést még el tudna viselni.)

Estére kezdtem reálisabban látni a jövőt, és szembesültem azzal a ténnyel, hogy alkatrészt találni hozzá nehezebb és drágább lesz, mint Bellához. Plusz bármit is szeretnék majd szerelni a motortérben, körülbelül tíz centi helyem lesz, kivéve, ahol még annyi sem.

Ekkor tudatosult, hogy az eddigi legnehezebb csata előtt állok. Egy probléma már ugye alapból adott volt, az önindító. Azt valahogy le kell operálni majd a helyéről, mert a drótot vissza kell csavarozni, de ehhez meg le kellene szedni róla a törött részt. Kövess Facebook-on, Instagram-on is, valamint csatlakozz a csoportunkba is, hogy megtudd, hogyan haladtam tovább a projekttel!

Gyula Fehér hollója

Drága barátom fehér Mercije is megér egy írást, mert van mit regélni róla.

Ez a jó barát Gyula, már előfordult az írásomban, mikor például Lóerők éjszakájára mentem, ő is velem tartott. Időközben ő is megcsinálta a jogsit (tavaly nyáron), és nagyon nagy Mercedes-fan, ahogy a családja is, a famíliánál rengeteg csillagos fordult meg, többnyire 124-esek. Szóval egy-két kivétellel mindnyájuknak Mercije van. Ő sem maradt ki a szórásból, jelenleg anyukája régen eladott kocsiját, egy 124-es, 2500 köbös fehér dízel kombit akar visszahozni a pajtába. Így a jogsi megszerzése után már spórolt is a nagy fehér hollóra. És meg is vette.

Na igen. Amikor először beleültem, a hideg futott végig a hátamon. Én ezelőtt utáltam a Merciket, de mióta neki van, énnekem is kedvem támadt venni egyet. Főleg a hangja fogott meg, de magunk között bevallhatjuk, hogy lépni is tudott ám.  Az első időszak viszonylag könnyen lement. Kisebb hibák voltak az automata váltóval, de ezt könnyen orvosolták. Aztán egy szép napon leugrottam egy találkozóra, segíteni kitakarítani. Ekkor szembesültem azzal, miért jó nekem a kis autó. Egy fél nap ráment, de csinos lett. Aztán elmentünk fényképezgetni, és jól mutattak egymás mellett, Bella és a Nagyság.

Egy szép napon, amikor éppen elköszöntünk egymástól, hatalmas reccsenést hallottunk, és a motor innentől kezdve nem hajtotta a kereket. Nagy nehezen félretoltuk, és kerestük a kocsi alatt a hibát.

Meg is találtuk, a féltengely eltörött. Úgyhogy betegágyra került. Segítségére sietett egy családtagja, hogy stílusos legyen, egy 124-sel vontatta el egy ismerőshöz, aki levette, és megcsinált még ezt-azt rajta.

Féltengelyt találni nem egyszerű, főleg ezekhez, mivel gyártották nagy-, illetve kis difivel is, de végül talált egy bontóst, aki feladta postán, és egy-két hét alatt már itt is volt.

De a probléma nem oldódott meg, mivel a hossza jó volt, de kisebb volt a felfogatása. Így hát visszavittük személyesen és ekkor sajnos Bella is megbetegedett, így hát egy F Astrával mentünk. Odaérve bőven volt mit nézegetni, mert a srác rengeteg Mercit bontott.
Megvettük a féltengelyt, és egy leállítószelepet (később persze vettek a családtagjai még néhány apróságot), mert a féltengely eltörése előtt csak az autóból kiszállva lehetett leállítani. Azt is eléggé rafkós módon, mert egy cső lógott ki a motortérből, azzal kellett a munkavégzés leállítására kényszeríteni a sztahanovista hajtóegységet. Visszaérve átadtuk a frissen szerzett alkatrészeket, és elváltunk. Pár nap múlva örömmel láttam, hogy ismételten az utakat felszántva, de büszke orral járkál őnagysága.
Aztán egyszer egy kis időre ismét eltűnt, mert tömítéseket cseréltek, valahonnan folyt az olaj. Ez azonban nem volt túl nagy kimaradás.

Gyuszi mindig bele akar valamit szerelni, mert egy régi autó is kinézhet modernül. Új és nagyobb felnik varázsa is nagyot dob a verdán -mint optikai tuning- szóval vannak vele tervek. Kicsit ha ücsörögne, az se lenne baj.

De majd máskor többet írunk róla.