Bella és a sors kegyetlen fintora

A minap arra gondoltam, hogy végre hosszú idő után összeszedem magam annyira, hogy új cikkel jelentkezzek. A történet arról szólt volna, hogy talán Bella sorsa rendeződik és már-már közeleg az OT-vizsga, de hát ott van a mondatban az a fránya volna. 

Címszavakban annyi történt, hogy nekimentem egy taxisnak. Hogy ki volt a hibás, abba nem mennék bele, de maradjunk annyiban, hogy ha lett volna fedélzeti kamerám, az sokat segített volna az ügy kimenetelén. De hát nincs, és nem is lesz. 

Sajnos Bella súlyos sérüléseket szenvedett. A jobb eleje csúnyán össze tört. Azt mondanom sem kell, hogy idegileg teljesen tropa voltam. Mindez július 26-án, hajnali 1:31-kor történt a Blaha Lujza téren. Nem versenyeztem, nem gyorsulgattam! Mondjuk ezt kár is mondanom, egy gyenge dízel Volvo tulajaként. A baleset után hazamentem, mert sajnos apum nem hozott vonórudat, így nem tudtuk elvinni Bellát. Másnap reggel mentünk vissza érte. Azt inkább le se írom, hogy egész éjjel fent voltam, forgolódtam, stb. Reggel, amikor kikeltem az ágyból, első utam az udvarra vezetett, hátha csak álmodtam az egészet.

Amint felfegyvereztem a szervizmercit, azon nyomban indultunk hőn szeretett kisautómért. 

Egész úton egy dolog járt a fejemben: hátha semmi baja, és csak sötétben tűnt olyan veszélyesnek a dolog. De a remény sajnos meglehetősen gyorsan foszlott szerte. Amint megpillantottam, a szemembe könny szökött. 

Hazafele furcsa dolgot figyelhettem meg. Eddig Bellát nagyon kevesen nézték meg. Soha senki nem vette észre, hogy néz ki, vagy bármi mást. De most, hogy ilyen szemet sértően nézett ki, most érdekes módon mindenki utánanézett. A kedvencem az volt amikor, a BAH-csomópont közelében voltunk, és beállt mellém egy Bentley, amiben egy idős házaspár ült. Az anyósülésen a idős hölgy a következőt mondta: "Nézd, szegény szép öreg autót hogy összetörték!" Mellette az úr: " Biztosan valami fiatal hülye versenyzett vele, és nem vett észre a villanyoszlopot🤦‍♂️"

Hazaérve azonnal nekiestem a szerelésnek. Nem tudtam elfogadni, hogy így néz ki.

Amik tropára mentek, azok a lámpák, hűtő, motorház tető, hűtőventilátor, első keresztmerevítő, és a sárvédő. Nyúlványoknak kutya baja se lett, hála istennek🙏 úgyhogy menthető. Amivel sokat szívtam, az a lökhárító leszedése, mert rágörbült a csavarokra, így vissza kellett hajtogatnom, hogy ki tudjam szedni, és óriási szívás volt. A többi öt perc alatt szétjött. Ahogy leszedtem róla mindent, már nem is tűnt olyan vészesnek (és addigra már én is kicsit megnyugodtam).

Aludni továbbra sem tudtam. Az alkatrészek jártak a fejemben, hogy mit kell beszereznem, és, hogy vajon mi lehet itthon. Másnap korán reggel első utam volt megkeresni az aksit, amit kivettünk aznap este, amikor karamboloztam. 

Amint megtaláltam, be is tettem a helyére, majd bekötöttem. De előtte egy tizenkilences kulcs segítségével körbetekertem a motort egy párszor, hogy nem akad-e valami, vagy észreveszek-e valami olyan dolgot, ami eddig nem volt, de most lett. Semmit nem találtam, úgyhogy lehetett indítani. Pöcc-röff, és már kotyogott is a négy henger. Nagyon megkönnyebbültem. Sokáig nem járattam, mert hűtőm akkor még nem volt, de megelégedtem annyival, amennyit halottam. Aznap este még találtam egy hűtőt és egy géptetőt is.

Így nem volt kérdés, mi következik. Ismételt lakatosműhely-látogatás, ahova anno elvitték Bellát míg én iskolában voltam ( Hé haver, hol a kocsim? És itt nem a filmre gondolok.)

Szerdán vittük is Bellát Péter bácsihoz, de most kivételesen én is tudtam erről, és mentem is. Péter, a lakatosok mestere (szerintem) elvigyorodott. Megkérdezte, mi történt, hát elmondtam. Apám halkan megszólal mellettem: most tudsz mihez hegeszteni. Erre a hangos kacagás lett úrrá, és jött a válasz: "Persze, múltkor volt itt és annyit szívtam vele mint még autóval soha!" Tudtam, hogy jó kezekben van. Otthagytam hát a mesternél, aki megígérte, hogy szép lesz, strapabírása is megmarad, és hogy amikor hazaérek egy hét múlva, kész lesz vele. És itt le is zárom a törtetett, mert nem marad semmi legközelebbre. Remélem felkeltette Bella sorsa mindenkinek az érdeklődését és várja a folytatást. 

Update: Eladtam a Volvo-t!

Minden kapcsolatban eljön egy fordulópont, egy pillanat, amikor el kell dönteni, hogy hogyan is legyen tovább. Sőt, igazából több ilyen pillanat jön el, természetesen. Ezeknél a momentumoknál elég egy jelentéktelennek tűnő ballépés, és el is kezdhet ledőlni az addig kényelmesen felépített közös, dominókból kirakott kép.

...nem is tudom, miért ugrottam ebbe bele veled. Azért, mert... akartam valami újat. Szerettem volna, ha valami most más lenne, mint eddig. És magányos voltam. Kellett valami, ami kirángat a letargiából. Úgy éreztem, megbolondulok. Te pedig itt voltál, kényelmes volt, egyszerű, kézenfekvő...Úgy gondoltam, hogy jó lesz, hogy ez hiányzik most...de...

Úgyhogy ott böngészgettem az új téligumikat, és közben azon ettem magam, hogy hát basszus, mégiscsak a vételár harmadáért szándékozok papucsot venni a kocsimra. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy kell-e ez nekem valójában. Ráadásul az utóbbi három hétben szinte nem is mentem vele, szomorkásan álldogált az utca végében a parkolóban, egyre csak gyűjtve a mellette álló fa lehulló leveleit és ágait. Elérkezett tehát a kapcsolatunk egy  válaszúthoz, amin napokig, sőt, talán hetekig morfondíroztam. Két lehetőség áll előttem: vagy eladom, amíg még pénzt tudok kapni érte (jön a tél, ez meg mégiscsak hátsó kerekes, hátha akad valaki), vagy elkezdek még jobban költeni rá és kulturáltan rendbe szedni. Mert azért mégiscsak ott tornyosult az Excel táblámban a kényelmetlenül hosszúkás lista arról, hogy miket kéne még megcsinálni Cédán, hogy szinte teljesen makulátlan legyen:

• Jobb első tükör cseréje
• Kinyomócsapágy csere
• Küszöbök, doblemez lakatolása
• Hátsó szélvédő fűtés megjavítása
• Ajtókárpitok cseréje
• Belső ülés kárpitjának javítása
• Bal első ajtó vonalba igazítása
• Bal első lámpa párásodásának utánanézni
• 0 állásban világító lámpákat megnézhetni
• Csomagtér világítást megjavítani
• Új szett téligumi beszerzése + új felniszett
• Kardántengely átnézetése
• Adagoló beállítása
• Izzítógyertyák cseréje

Minél tovább nézegettem a listát, annál inkább meg voltam győződve róla, hogy ez nem kevés idő és pénz elköltésével lehet lenullázható. És aki szereti az autóját, annak az idő és pénz ráfordítása nem okoz akkora fájdalmat. De...

...én nem szeretlek. Soha nem is szerettelek igazán. Persze, reméltem, hogy majd idővel talán elkezdek még többet érezni irántad, ha már ilyen közel vagy hozzám. És jó volt veled, melletted tölteni az időmet. Ugyanakkor egyre inkább csak úgy érzetem, hogy becsaplak, és becsapom magamat. Hiszen tudtam, hogy milyen vagy, régóta ismertelek már, korábban sosem gondoltam volna, hogy melléd szegődnék. Nincs is bennünk túl sok közös sem... És bár eleinte elvakított ez az új lehetőség, a lehetőség, hogy valami más legyen...Mégis kétségeim támadtak. Hosszú távon ennek nem lesz semmi értelme. Talán már röviden se...

Lamentálásaimnak az vetett véget, hogy a munkahelyemen kaptam egy lehetőséget, hogy jelentkezzek egy projektre, ami legalább részben külföldről futott volna. Bár később kiderült, hogy ez nem teljesen úgy lesz, ahogy elképzeltem, már nem tudott megállítani abban a döntésben, hogy Cédának mennie kell. Semmi értelme az utcában rohasztanom hónapokig úgy, hogy lehet, hogy itthon sem vagyok, és egyáltalán nem tudom használni. Eddig se jártam vele többet kéthetenkénti egy alkalomnál, de így az is megszűnt volna. Nem volt más választás, meg kellett hirdetnem.

Már a megvételkor éreztem, hogy ha egyszer elérkezünk ehhez a pillanathoz, nem lesz egyszerű dolgom. A 340-es Volvo ugyanis... nem egy túl ismert és elismert típus. A kis kockát többnyire Hollandiában gyártották, a régi DAF gyárban, szóval minőségileg azért nem volt akkora eresztés, mint echte svéd társai. És hiába hátsókerék-hajtású, valahogy a boyracer-ek sem találták meg annyira. Pedig lehetőség, az lenne benne, a motortér elég nagy ahhoz, hogy egy nagyobb egységet is beépíthessünk, nekem is sokan ajánlották, hogy tegyek bele inkább egy 1.9 cDi Renault blokkot, merthogy az körülbelül plug-and-play belemegy. Onnantól pedig már akarat is lenne benne, mert a gyári 54 megadott ló tényleg elég gebe egy hegyi szerpentines csapatáshoz, vagy némi keresztbeálláshoz egy körforgalomban. Persze a gyári benzinesek eleve erősebbek, a kétliteres Redblock nem egy vicc kategória azért, még ha a 360-asokban nem is hozta azt a teljesítménycsúcsot, amit komolyabb márkatársaiban elértek vele.

Sima veteránnak meg nem elég öreg. Eleve, '89-es, tehát még épp most csúszik át a youngtimer korból, másrészt meg, az ezidőtájt készült autókhoz nem fűződik itthon romantika. A legtöbben inkább a keletnémet meg szocialista autókhoz vonzódnak, mert fiatalabb korukban azok szaladgáltak még országunk városkáinak utcáin fel-alá. Egy-két korabeli nyugati autónak ugyan elkezdett már felfelé kúszni az ára, de azoknak is inkább azért, mert kultusztárgyakká váltak az utóbbi időkben (pl.: MkI Golf). De a Volvo-t elkerülte ez az árfellendülés, legalábbis egyelőre biztosan. Nekem meg sajnos nincs húsz évem arra, hogy megvárjam, amíg ennek is elkezd megint emelkedni a piaci ára.

Szó mi szó, meg lett hirdetve a kis vörös anyagi megrontóm, potom 250.000 forintért, ami ugyan messze alatta van, mint amennyibe nekem eddig összesen került, de a piac forgalmát megnézve még így is úgy éreztem, hogy csúnyán felé tettem az irányárat az elfogadhatónak. Az első héten lejjebb is vittem, mert - ahogy azt amúgy előre sejteni lehetett - a kutyát nem érdekelte a kocsi. Elismerem, nem is lőttem róla a legszebb képeket a hirdetéshez, de azért na. Mégis csak összeszedett darab volt, azokhoz képest, amik rajta kívül fent voltak.

Felkerült az autó hahu-ra, facebook marketplace-re, és a típus itthoni csoportjaiba is, de egy hívás nem sok, annyi sem érkezett a telefonra. A helyzet rettenetesen elkeserítő volt, bár hamar kevésbé sürgőssé degradálódott, mivel közben kiderült, hogy nem fogok ám gyakran külföldre utazni. Így kissé el is kallódott maga a hirdetés, teljesen el is feledkeztem róla, hogy megtörtént. Csak akkor ocsúdtam megint, mikor a hahu-tól kaptam üzenetet, hogy lejárt az egy hónapos ingyenes hirdetési lehetőség, amit meghosszabbíthatok, ha szeretnék.

...Ne haragudj rám. Nem csináltál semmi rosszat. Egyszerűen csak... én nem vagyok szerelmes beléd. És ezt így kár erőltetni. Neked se jó, és nekem sem. Hosszú távon, hidd el...hosszú távon így lesz a legjobb...Nagyon sajnálom, én... nem akartalak megbántani. Önző vagyok, tudom...Csak magamnak akartam egy kis megváltást, valami újat, de nem számoltam a következményekkel. Ne haragudj...

Aztán, egy elég álmos szombat reggelen hirtelen megcsörrent a telefon. Még javában aludtam, úgyhogy egyáltalán nem számítottam arra, hogy egy vadidegen számon fognak keresni, eszembe sem juthatott, hogy mi lehet ennek az oka. A lány a túlsó végen közölte, hogy itt vannak Pesten, és szeretnék megnézni az autót a következő egy órában. Azt se tudtam, merre vagyok arccal. A kocsi lent áll az utcában három hete, nem mentem vele egy métert sem, az utóbbi két hétben folyamatosan esett az eső, tiszta dzsuva minden. Nagy nehezen meg tudtam vele beszélni, hogy tegyük át ezt a műsort holnapra, ott is inkább késő délelőttre.

Miután kicsit összeszedtem magam, az első dolgom az volt, hogy leszaladjak a kis kockámhoz, és megnézzem, mit kell rendbe szedni a vevő elcsábításához. A hidegzuhany pedig egyből el is kezdődött: a Volvo nem indult be. Viszonylag hamar lejött, hogy lemerült az aksi, mert semmilyen világítás nem működött, és az önindító sem tekert be. A jeges jóédes kutyafülű... Szerencsére a lakásban van fent egy akkumulátor-töltő, amit épp nemrég vettem a Spar-ban, pont hasonló esetekre. Hiszen előfordult már, hogy Céda leszívta az életerőt álltában az akkuból, nagyjából két hét alatt. Ó, én barom.

Azt követően azonban, hogy a lakásig cipeltem a baromi nehéz akkumulátort, jött a következő probléma: a spáros aksitöltőm túl gyenge ahhoz, hogy ezt a dízelhez való delejelemet feltöltse. Fasza. Irány az Obi, vettem gyorsan egy olyat, ami képes egy 70 amperórás cuccnak is nekiállni. Már-már nyeregben éreztem magam, amikor rácsatoltam az új szerkezetet a Vartámra, csak hogy kiderüljön: ez a töltős sem hajlandó feltölteni, mivel a 8V alá süllyedt a töltési szintje (6,5V). Jeges rémülettel fültövön öntött kétségbeesésemen csak Balázs tudott segíteni, aki késő délután szívélyesen lejött hozzám, hogy saját Volvo-jával bebikázzuk és kicsit feltöltsük a szerkezetet, legalább annyira, hogy a töltő utána hajlandó legyen nekiállni.

Másnap reggelre már nagyjából fel is töltöttem az aksit, úgyhogy lerohantam vele a kocsihoz, hogy tegyek egy próbát. Szokásához híven csak a második próbálkozásra röffent be, de itt már kezdtem megnyugodni. Fél órával a találka előtt még gyorsan lecsapattam a közeli mosóban az utóbbi hónap retkeit a bódéról, és utána vártam, hogy jelentkezzenek a vevők.

Maga az adásvétel viszonylag eseménytelenül ment. A lány ismerőse érdeklődött igazából a kocsiért, aki az édesapjának akarja megvenni, városi szaladgálós járműnek, hogy ne egy kisteherautóval kelljen folyamatosan hebrencskedni. Volvós családnak tűnnek, eleve, egy S70-essel jelentek meg, és mint kiderült, a srácnak is van egy 360-asa otthon, amit javítgat és használgat. Megnyugtató, hogy nem huligánkodásra akarják megvenni Cédát, hanem egy értő, szerető családhoz kerülhet, ahol értékelik, és használják, megmentve a bontó ólomként ránehezedő rémétől. Rövid próbakör, lájti alku, tenyérbecsapás, adásvételi-megírás, kulcsátadás, és az új tulaj máris elgurult a legelső, saját pénzből vett autómmal.

...Tudom, hogy most nehéz. Nekem is az. Tényleg nem akartalak bántani. De ha ez így megy tovább, csak még többet bántottuk volna egymást. Hamarabb meg kellett volna tennem. Sőt... igazából el se kellett volna kezdenünk. Remélem, azért barátok tudunk maradni...

És hogy mi lesz most? Elsősorban, egy ilyen anyagi csapásból fel kell állni azért. Igaz, végül 190.000-ért sikerült eladni a kis gyöszt, plusz a biztosítás egy részét is visszakapom, illetve úgy néz ki, hogy a pótblokkomnak is lesz gazdája, tehát sikerült visszahozni valamennyit az orbitális buktából. Összesen ugyanis 366.000 forinttal költöttem rá többet, mint amennyiért végül elment, tehát ezt könyvelhetjük veszteségnek. Bruttónak, ugyanis ebben minden, de MINDEN egyes forint benne van, amit az autó miatt el kellett költenem. Ugyanakkor úgy gondolom, ennyit majdnem bármilyen használt autón buktam volna, amelyiknek nem nő ennyivel az ára azalatt a fél év alatt, amennyi ideig nálam van. Ha csak azt nézem, hogy mi az az összeg ebből, amit csak azért kell veszteségként realizálnom, mert konkrétan ezt az autót vettem meg (tehát nem számoljuk az üzemanyag-, autópályamatrica-, általános karbantartás árait, valamint az átírási költségeket és a biztosítást - mivel ezeket bármelyik másik autóra is elköltöttem volna), akkor máris "csak" 167.600 forintnál tartunk. Ez még mindig nehezen védhető, tudom, de használtautó-árakhoz képest nem sok. Mondom ezt úgy, hogy ennél kevesebbért vettem meg magát az autót még a nyáron. Egy idióta vagyok :D .

Hogy hiányzik-e? Elég szentimentális típusnak gondolom magam, de egyetlenegy könnycseppet sem ejtettem Cédáért, amikor utoljára elgurult a szemem előtt. Nem tudtam megbízni benne, és nem tudtam beleszeretni. De tudom, hogy igazságtalan vagyok, hiszen egyetlen egyszer állt csak meg alattam, és akkor is inkább az én hibámból, mint a sajátjából. Ha rajta múlt, kilógó belekkel, rossz generátorral, szétszakadt főtengely-ékszíjtárcsával, üzemanyagszűrő nélkül is hazahúzott mindenhonnan. Rettenetesen érdekes kis autó volt, borzasztó kényelmes, és viszonylag tágas, ahhoz képest, mennyire kicsi volt valójában. De sosem tudtam úgy igazából belészeretni, az első perctől hülyeségnek tartottam még én is a megvételét. Azért vettem, hogy hátha kirángat engem abból a lelkiállapotból, amiben voltam, amikor megvettem, és bár ez többé-kevésbé sikerült neki, hiszen volt mit csinálnom vele, mégsem éreztem azt, hogy ez nekem kell. Remek kaland volt, de ideje volt véget vetni neki. Remélhetőleg legközelebb átgondoltabb leszek.

...Remélem, azért barátok maradhatunk...

A francokat.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Addig is, remélem, hogy a Küszöb kollégái újabb és újabb kontentekkel látnak el titeket addig, amíg valami új be nem szalad hozzám is. Stay tuned, kövessetek Facebook-on, hogy ne maradjatok le semmiről, valamint csatlakozzatok az új csoportunkba is!

Újabb "elsőket" pipáltunk ki a kapcsolatunkban

Régen meséltem már utoljára Céda mindennapjairól, úgyhogy most igyekszem bepótolni mulasztásomat, és számot vetni, mi is történt szeptember óta az autóval. Legutóbb ott hagytuk abba, hogy Dömétől hazaértem egy sikertelen küszöbjavítási-kísérlet után, enyhén megtörve, összegyűrt-cigarettásdoboz lélekkel, az Excel táblában egyre terjeszkedő tennivaló-listával. Lamentálni viszont nem sok időm volt, mert közben a drága Dömötör megkeresett egy hétvégi baráti autózás lehetőségével.

Az útvonal Dobogókő-Esztergom-Szentendre volt, amitől már a kezdetekkor nyugtalanság fogott el, hiszen, amint már ti is rájöhettetek, a Volvonak nem szerelmei a hegyek, dombok, emelkedők, de még a fekvőrendőrök, és a kicsit rosszabb helyre dobott cigarettacsikkek is komoly kihívásként könyvelhetőek el. Ugyanakkor a közös krúzolás mindig nagy kaland, gondoltam én, aki még soha életében nem csinált ilyet, szóval kár lenne kihagyni, jeleztem is, hogy ott leszek.

Az indulás napján ugyanakkor a fent említett kételyek csak tovább erősödtek. Ámbár az utóbbi időben semmi égbekiáltóan nagy komplikáció nem merült fel a kis vörös görcs üzemeltetése közben, PTSD-rohamokként törtek fel a korábbi, "izgalmas" szituációk rémképei. Ehhez hozzá kell csapnunk, hogy az egészségi állapotom a népbetegségnek köszönhetően amúgy sem volt kiemelkedő, úgyhogy a reggeli órákban remegve, izzadó tenyérrel, irtózatos hányingerrel ültem be a kocsiba, magamban azon rimánkodva, hogy hátha nem indul be majd a veszedelem. Elsőre nem is indult. Ugyebár ez szokása volt mindig is, szóval kezdeti meglepettségem a másodperc törtrésze alatt el is párolgott, de a megkönnyebbülés - miszerint akkor nem kell nekem mégsem mennem, -  nem akart elárasztani. Nem, megígértem, hogy megyek, csak ki fogjuk bírni, én is, meg a technika is, rápróbálok megint. Céda - mintha élvezné, hogy ilyen helyzetekbe taszíthat - ennek megfelelően meg is rázta magát, és szinte pöcc-röff életre kelt.

Az út - a technika szempontjából - viszonylag eseménytelenül zajlott, meg is lepődtem, hogy a Volvo ennyire jól bírta a megpróbáltatásokat. A Hármashatár-hegyi szerpentinek ugyan nem a játszóterei az öregnek, és az is igaz, hogy mindig rám kellett a legtöbbet várni, de azért meg nem buktunk, egy kettes alával mindig kibekkeltük a szituációkat. Ezt a szó minden értelmében igaznak vehetjük, de meg kell jegyezni, hogy egész meglepő módon még hármasba is viszonylag ritkán kellett visszaváltanom, pedig azért voltak meredek fordulók. Igaz, hogy a vérnyomásom végig magasan volt tartva az úton össze-vissza, de leginkább a sáv közepében tekerő biciklisták miatt, akik elég sokszor betettek a lendületautózásnak, aminek köszönhetően sokat javulhatott azonban a kéz-láb koordinációm, mert többet kellett gépészkednem, mint Martin Garrix-nek a keverőpulton. Délutánra viszont eleredt az eső, aminek következtében a kamikaze hajlamú bringások úgy tűntek el az utakról, mint a "porcukor"csíkok a győri volt polgármester pajzán házivideójában a hangulatfokozásért meghívott escortlányok hátsó fertályáról.

Ami viszont tényleg pezsgőpukkasztó történés volt, hogy életemben először ELŐZTEM ezzel a dízel pusztulattal! Oké oké oké, autópályán mentem már el más autók, meg román kamionok mellett, de lakott területen kívül, főúton nem nagyon sikerült még ez a mutatvány. Nem tudjátok, mennyire nagy szó ez, vagy ha vezettetek már rettenetesen gyenge autót, akkor talán mégis. De ha nem, hát elmondom, hogy  a Volvo-val való előzéshez körülbelül időpontot kell foglalni, illetve találni egy beláthatatlanul hosszú egyenes szakaszt, ahol legalább tizenöt percig nem jön szembe senki. Itt a fent említett kritériumokból nem igazán volt meg semmi, úgyhogy elég nagy hazardírozás volt a lépésben haladó Ignis mögül kitörni, de a biciklisek már így is eldobatták velem a kanalat, úgyhogy amikor egy kicsit is megnyílt az esélye annak, hogy egy szűkre szabott kétperces manőverbe belekezdjek, nem haboztam, csak ment a visszakettő-ablaktörlő. A motor üvöltött, mint egy sárkány, úgy eregette a füstfelhőt is maga mögött, bennem pedig egy pillanatra felváltotta a bármelyik-pillanatban-széteshet-ez-az-egész-szar szorongást egy adrenalinfröccsöktől vezértelt eufória.

A kilátót megnéztük, Esztergomban ebédeltünk egy nagyot, sétáltunk egy mégnagyobbat (szigorúan a kalóriák lemozgása végett),  aztán Szentendrén még megálltunk egy lángosért, majd uccu haza. Legalább a fékrendszer is le lett tesztelve: ilyen igénybevételek alattam még nem érték, mert hát a hegyről le is kell jönni, nem csak felmenni rá, és az előttem lévő autók mindegyike jóval drágább volt, mint az enyém, így elég kellemetlen lett volna, ha nem tudok megállni időben. Egyetlen-egy apró probléma volt: egy pillanatra, hegynek felfelé, gyorsítás közben megint megjelent egy apró kihagyás a motorban. Egy lájt torpanás, nem több, utána minden ment tovább, de a jeges veríték megint ott gyöngyözött a homlokomon. Ezeket leszámítva azonban tényleg, meglepően jól teljesített Céda, szinte már majdnem meg is dicsértem, tényleg megérdemelte volna, bár ne lennék egy sérelmeit sosem feledő gyökér.

Ha dicséretet nem is, némi törődést mégis kapott tőlem, ugyanis a túra után nem sokkal elkezdtem alkatrészeket beszerezni hozzá. Elvégre terápiás autónak vettem, amit magamnak szerelgethetek, most már tényleg eljöhetett az önálló munka, és a leheletnyi értékjavítás/használhatóságnövelés ideje. Egy Volvo-shopban berendeltem hidegindító-termosztátot, adagoló leállító szelepet, valamint egy szett izzítógyertyát. A termosztátot ajánlották, hogy cseréljem ki még a téli hónapok előtt, a leállító szelep azért került a kosárba, mert volt egy gyanúm, hogy emiatt az alkatrész miatt nem állt le a parkolóban izzócsere közben az autó, az izzítókról meg már meséltem: az a teória, hogy emiatt indul nehezen hidegen a motor.

Az alkatrészeket Zuglóban lehetett átvenni, ami nekem egy órás buszút csak oda, nettó, tehát oda-vissza kettő. Vannak dolgok, amikre szívesebben szánom rá ezt az időt, de nincs mit tenni, kimegyünk, voltunk már messzebbre is felesleges dolgokért. Meg is vettem a cuccokat, csak hogy hazaérve vegyem észre, hogy a négy izzítógyertyából csak három ugyanolyan. Egy hét múlva vissza is tudtam vinni a kakukktojást, mellette egy olyan darabbal, amiből abban a pillanatban három volt nálam. Itt azonban újabb nem várt fordulat történt: valójában csak az a jó az autómba, amiből egyet kaptam, és a másik három nem lesz jó. Sebaj, imádok buszozni, gondoltam ezt akkor, majd két héttel később is, amikor már a négy, szerencsére teljesen ugyanolyan új gyertyáért mentem. Én voltam a hülye, hogy nem néztem meg már az első átvételnél, ez tény, de hát a dobozok tök ugyanolyanok voltak, úgyhogy bennem fel sem merült akkor ennek a lehetősége. Tanultam valamit ma is.

Kollégáim azonban viszonylag hamar lebeszéltek ezen gyertyák saját kezű ki- és beszerelésétől. Egyrészt, négyből kettőhöz az adagolót tartó konzol miatt rettenet nehéz ám hozzáférni, másrészt ezek nem mai vasak már, benne van a lehetősége, hogy beszakítom a gyertyát a foglalatba, vagy az egész menetet magát, és onnantól kezdve drágább lesz a saját hülyeségem kijavíttatása. Az adagoló megszakítót viszont saját kezűleg akartam kicserélni, már csak azért is, mert az égvilágon semmi truváj nincs benne: leveszem róla a kábelt, kitekerem a menetből, beteszem az újat, kábel vissza, kész. Elérhető helyen van, egy van belőle, tíz perces meló.

Na, hát az már lejöhetett egy ideje, hogy nem töltöm garázsban szabadidőm nagy részét. Nem volt régen kismotorom vagy robogóm, amit dirib-darabra szedhettem, sem az utcában, sem bármilyen fedett részen. Így aztán most kellett belekezdenem ezekbe a dilikbe, amiknek köszönhetően annyira alapvető hibákat is el kellett vétenem, amiket a legtöbb olvasó (de ki tudja, végülis) már réges-régen elkövetett, úgyhogy azóta már triviálisnak tartja, hogy kell kivédeni azokat. Ezt pedig kombináltam néha azzal, hogy külső szemlélő számára logikus, illetve kézenfekvő cselekvések helyett ordenáré hülyeségeket is csináltam.

Úgyhogy a helyzet a következő: Martin lemegy este hatkor a szerszámos dobozával, és a kicserélendő alkatrésszel az autóhoz. Felnyitja a motorháztetőt, leszedi a kábelt a megszakítóról, majd megrökönyödik, hogy a lehető legnagyobb kulcsa se megy rá a megszakító hatlapfejűre kialakított részére. Martin szomorú. Visszamegy a lakásba, természetesen az új alkatrész NÉLKÜL, hogy kölcsönkérjen a lakótársaitól egy nagyobb villáskulcsot. Ami akad is, de csak az autóhoz újonnan visszabattyogva tud megbizonyosodni, hogy ez a villáskulcs sem elég nagy még ahhoz, hogy ölére vegye a megszakító megfelelően kialakított felületeit. Úgyhogy Martin...Aznap. Nem. Szerelte be. A megszakítót. Ellenben négyszer tette meg az utat az autó és a lakás között, holott elég lett volna egyszer is. Ügyes.

A szerelésre így héttel később került csak sor, mikor hazamentem a döggel, hogy otthon kiderüljön: a lakásban lévő franciakulccsal meg már tényleg nem lehet odaférni az üzemanyagcsövek miatt a mágnesszelephez. Végül nagyapám hidalta át a problémát egy 24-es csőkulccsal, ami azóta is jól használ, innen is köszönöm újfent.

Ezután a Balázstól kapott hátsó kilincs cseréjét igyekeztem megejteni, az ehhez kapott instrukciók alapján ugyanis ehhez a művelethez elég volt egy (vagy rosszabb esetben kettő) csavarhúzó, azzal meg azért tényleg el vagyok látva. Előre közölte velem azt is, hogy nem kétperces meló lesz, és bizony, sokat fogok káromkodni közben, amire értetlen arcot vágtam, mert egyrészt nem szoktam káromkodni, másrészt meg nehogy már egy ilyen egyszerű dolog kibasszon velem.

Nos, ha magamat akarom menteni, akkor az első nap tényleg csak és kizárólag azért hagytam abba a szerelést, mert viszonylag hamar rám sötétedett. Ha kicsit kevésbé akarom védeni magam (amit tényleg nehéz, hiszen felmerülhet a kérdés, hogy ugyan miért sötétedett rám olyan hamar, ha csak néhány percet kellett volna eltöltenem?), akkor is azt mondanám, hogy ilyen előfordul már az ősznek azon részében, ami a télhez tartó célegyenesre most kanyarodik rá, meg hát egy utcában a hidegben tényleg elég körülményes ám éppen szanaszét bontani egy ajtóbelsőt.

A kilincs beszerelésének tempóját nehezítette a saját inkompetenciám mellett az is, hogy Balázs ugyan mondta, hogy a két általa kapott kilincsből előbb egyet kéne csinálni, mert az egyikben a kallantyú van eltörve, a másikban meg a kilincs külső karja, ezt már a beépítés napjára elfelejtettem. Így először azt a kilincset helyeztem vissza, amiben a kallantyú tört el, de még időben sikerült észrevennem ezt a hibámat, és korrigálni. Másodjára már a legalább működőképes, de enyhén lötyögős kilincset is sikerült bepattintani, fix und fertig, ahogy a művelt spanyol mondaná. A burkolatot visszahelyezni azonban még egy környi káromkodás-cunamit okozott, legalább anyai ágon polipnak kellett volna lennie valakinek a felmenőim közül, annyi ponton kellett volna egyszerre tartani-tolni valamit, hogy minden elsőre becuppanjon arra a helyre, ahová azt a túlsütizett, vagy éppen alulszaunázott svéd mérnökök megálmodták annak idején.

A Volvo tehát alakult, mint púpos gyerek a prés alatt, de közben nyakunkra hágott a tél, és kapcsolatunk újabb kérdésekhez érkezett. Téligumi legyen, vagy négyévszakos? Előbb a kuplungot nézessem meg, vagy a kipufogót? Kell-e még egy kör autóvillamosságis, vagy előbb akkor az izzítókat vigyem el kicseréltetni? Két hét állás után vajon beindul-e még, vagy sem? A következő fejezetben talán néhányra már választ is kaphattok. :) Addig is, kövessetek minket továbbra is, itt, valamint Facebook-on!

A gyanakvó férj esete a szeszélyes cédával

Kicsit össze kellett szednem az utóbbi időkben a gondolataimat, ugyanis a legutóbbi bejegyzés ott ért véget, hogy visszakaptam Lackóéktól a Volvo-t, amiben most már működő bypass üzemanyagrendszerrel együtt bekerültek olyan apróságok, mint a kilométerspirál, normális biztonságiöv-heveder, és még arra is jutott idejük, hogy kicsit szépítsenek a külső műanyagokon, így az ronda szürkéről kicsit kevésbé ronda fekete lett (ezt lehetett kihozni hozott anyagból). Ez azonban mind augusztus közepén történt, és ha ránézünk annak a posztnak a dátumára, illetve ezére, felmerülhet a kérdés, hogy mi az isten is történt azóta. Megnyugtatok mindenkit, dolgok, azok történtek, csak inkább sok apróság, ami külön-külön talán szóra sem érdemes, így pedig nehéz kontentet létrehozni belőlük.

Nem adtam ugyan határidőt Lackóéknak a szerelésre (lett volna pofám? Gyakorlatilag az életemet mentették csak meg, ha akartam volna, se lehettem volna ennyire gyökér), azért reméltem, hogy augusztus 20-a előtt át tudom venni Cédát tőlük. Ennek oka az volt, hogy terveim voltak vele: ha már a legutóbb nem jött össze a szerzeménybemutatás, a nemzeti ünnep közelébe tervezett családias nyaralásra a Volvo-val terveztem megjelenni. A kihívástartalom a hazajutáséval azonos, ugyanis a helyszín Rakamaz volt, és az elérhető legnagyobb tempót, illetve a legutóbbi fiaskót tekintve úgy döntöttem, hogy kihagyom az autópályázást. Nem szerettem volna még egy lerohadást a leállósávban integetve és könnyeket potyogtatva vállalni, inkább az isten háta mögött vezető főúton, ahol csak jó esetben lehet térerő, gondoltam én. 

Persze a rakamazi túra előtt azt terveztem, hogy kicserélem a hátsó lámpákban az izzókat, ugyanis észrevettem, hogy elég hektikusan világítanak. Mármint, két oldalon két különböző világításképet kapok, más-más szegmensei világítanak a lámpáknak. Ráadásul ezek közül néhány a hátsó ködzárófény, amiket valahogy még csak ki sem tudok kapcsolni. Kinéz még egy kör az autóvillamosságisnál, ugyanis még mindig fennáll az a korábban általam említett tény, hogy a fényszóró-kapcsoló 0 állásában is világít az összes fényszóróm. Ez a modern autókban már szinte biztonsági feature mostanság, én viszont a 30 éves Volvo-mnál nem örülök neki, mert nem igazán ez a gyári beállítás.

Szerencsére a hátsó izzókat kicserélni nem egy túl bonyolult művelet, nekem mégsem sikerült teljesen megugranom. Hozzáférni tényleg könnyű, és sikerült is, a probléma inkább az volt, hogy a webshopból a típushoz rendelt izzók bajonett-zárjának pöckei két külön tengelyen voltak. A bent lévő gyáriak meg egy tengelyen elhelyezkedő pöckökkel rendelkeztek, és az izzófoglalat is inkább ezzel a megoldással mutatott kompatibilitási hajlandóságot. Kettőt azért így is sikerült beleerőszakolnom a foglalatokba, hogy utána konstatáljam, hogy még mindig nem ezek világítanak, hanem azok, amiket nem piszkáltam. 

Hanem, ahogy ezen megfigyelésem után szomorúan megpróbáltam levenni a gyújtást az autóról, érdekes dologra lettem figyelmes. Pontosabban egy olyan problémára, ami eddig nem fordult elő: a kulcs kihúzása után is járva maradt a motor. Ez nem éppen a legnormálisabb dolog, ami történhet, jól gondoltad. Lányos zavaromban, illetve a motor felépítésének ismerete nélkül egy módot láttam csak a leállításra, a lefullasztást. Tudtam, hogy ez fájdalmas egy procedúra lesz, és az is lett, bár nem történt semmi kár. Később ugyan megtudtam, hogy történhetett volna, mert ezt a fajta leállást a csőtengely nem éppen preferálja, könnyen megadhatja ilyenkor magát, és nincs az az isten, hogy én valaha is bontottat, vagy akár csak utángyártottat találjak.

Mindezek ellenére eljött a nap, el kellett indulni Rakamaz felé. Körülbelül 250-270 kilométer, a GPS már indulásnál háromórás úttal számolt. A kis naiv. Persze, hiszen azt hiszi, hogy 90-es táblánál 90-nel fogok menni. Ez mondjuk nem csak rajtam múlott, tényleg, Céda meglepő módon tartani tudta ezt a tempót minden nagyobb probléma nélkül. Egyszer ugyan egy kisebb meglepetéssel szolgált: egy baleset miatt egy kisebb kerülőt kellett tenni, és amikor újra kiérhettem a főútra és 90-re gyorsíthattam volna, négyesben, gyorsítás közben történt egy apró torpanás. A másodperc századrésze alatt vert le a hideg verejték: itt megint géphalál lesz. Pillanatok töredéke alatt futott le, miféle dolgokhoz lehetne nyúlni (magamon kívül), ha itt megint megmakkan a technika, és mentésre kell, hogy sor kerüljön. Azonban a pillanatnyi torpanás után ugyanaz a jókedvű dízelkerregés folytatódott, miközben vígan szaladt a mutató a kilencven felé.

Mondanom sem kell, az amúgy négy és fél órás út (ha idáig azt is gondolnád, hogy nem) feszült figyelemmel telt. Minden egyes kilométer folyamatos feszültség, az ember egész úton azt várja, hogy mikor kotlik meg alatta a gépsárkány, mikor fajul pillanatok alatt egy gyanús zörgés vagy egy furcsább szag azonnal szétzuhanásig vagy a műanyagok és szövetek lángba borulásáig. A múltkori lerohadás óta elveszett a bizalmam, bár tény, hogy az én hülyeségem volt eleve az egész probléma kiváltó oka. Mégis, a bizalmatlan férj feszültségteljességével figyeltem minden apró zajra, szagra, villanásra, amit be tudtam fogadni a karosszéria elemeinek információáradatából.

Céda ennek ellenére lehozta a Rakamaz felé tartó utat, rokonaim megcsodálhatták, megköpdöshették, és utána vissza is indulhattam vele, ami hasonlóan eseménytelenül telt, egészségügyi okok miatt már autópályán. Nem sokkal ezután pedig megint elindultam vele hazafelé, majd vissza, és ezek az utak is teljes mértékben problémamentesen lezajlottak. Igaz, rettentő hosszúak, és emellett botrányosan idegőrlőek is voltak. Mégis, Céda kezdett úgy viselkedni, minden hibája ellenére, mint egy autó, amivel kellő türelem mellett viszonylag messzi távolságokba is el lehet merészkedni.

Közben Balázs kollégának köszönhetően kaptam bontott bal hátsó kilincset is, és mellé az instrukciókat a kicseréléséhez, valamint jókívánságokat magához a művelethez, mert állítólag olyan dologból kell hozzá rengeteg, amivel elég csehül állok: türelem. Balázs az átadáshoz stílszerűen saját 340-esével érkezett meg. Mármint az egyikkel, mert több is van neki.

Rapid módon meg is érkeztünk a szeptember elejéhez, ahol is egy hirtelen ötlettől vezérelve Döme felvetette, hogy ugorjak le hozzájuk Zamárdiba, és megcsináljuk a Volvo küszöbjeit is, ha már ő úgyis nekiugrik a Skodájának. A botrányos melegbe másnaposan levezetni Balatonra érezhetően mínuszos irányba akarta elvinni a hozzáállásomat, de a baráti társaság melletti értéknövelés ígérete végül autóba ültetett. Az egyetlen, ámde ordasnagy probléma megint abból adódott, hogy nem igazán néztem körbe az autót az utóbbi néhány hétben.

Így tíz perccel a Zamárdiba érkezésem után szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy ezeket a küszöböket bizony nem fogjuk némi felcsiszolással, festegetéssel és rücsizgetéssel gyárihoz közelire visszavarázsolni. Úgy szét vannak rohadva ugyanis, hogy helyenként már rendesen lyukasak, nem csak felületi, anyagszéli átrohadgatások. Hab a tortán, hogy egy viszonylag nagy lyukat is észleltem a jobb első doblemezen. Nem mernék nagy tételben fogadni rá, de nekem úgy rémlett, ilyen probléma nem tűnt fel, amikor ezt az autót a megvétel előtt körbenéztem. Most már mindegy, a küszöböket kicsit megcsiszolgattuk a nagyobb rohadásoknál, Hammerite-tal megnyalintottuk, aztán fújtunk rá egy kis alvázvédőt, hátha így legalább tovább nem rohad már nagyon. Át kell gondolni, mi lesz ebből, mert őszintén szólva, nincs kedvem egy lakatolás árát még rákölteni a kis vörösre.

Döme leszedte a felesleges elemeket a Skoda küszöbjeiről, egy-két felületi rozsdácskát kijavított, megkóláztunk, meguzsonnáztunk, aztán megköszöntem a segítséget, és csalódottan visszagurultam Pestre. Céda, Céda, te mindig tartogatsz nekem valamit, végtelen szopórollerednek még lehet, hogy csak nagyon az elején tartok. Nem tudom, mi lesz a sorsod, de egy valamit már biztosan elhatároztam: nem én leszek az, akinél OT-s rendszámot kapsz, az kurvaélet.

Tény azonban, hogy még mindig csak szeptember elején tartunk, és azóta azért megestek még dolgok. Hogy mik? Ha követed a blogunkat, nem fogsz lemaradni semmiről :)

Félelem és rettegés az autópálya külsőn

Legutóbb ott hagytuk abba a Volvoval történő szopáscunamit, hogy Patóék felapplikálták a főtengely-ékszíjtárcsát, és ha már amúgy is ott volt, gyorsan kicserélték az aksit. A dolog pikantériája, hogy számomra kicsit sürgős volt a dolog, ugyanis úgy terveztem, hogy a kis gyösszel megyek ki az autóbuzéria helyi Mekkájára, a Hungaroring Classics-ra.

Ah, a Hungaroring Classics... Regényeket lehetne megtölteni vele, ódákat lehetne zengeni róla, remegő lábakkal fogok mesélni az unokáimnak minden egyes pillanatról, amit ott átéltem. Pláne azért fognak remegni, mert valószínűleg addigra hadi drónokkal fogják levadászni azokat, akik szájukra veszik a belső égésű motorok szókombinációt. A Hungaroring Classics olyan, mint a Perseidák átvonulása, mint amikor a Vénusz és a Szaturnusz fényszögei hatvanöt fokos szöget zárnak be a Neptunusz gyűrűivel, megnyitva ezzel a pénzcsakrákat. Isteni, páratlan, mindenkinek látni kell, aki egy kevés vonzalmat is érez az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek stílusa iránt, és még esetleg szereti is az autókat. Olyan hangok, illatok, látványok fogadják az embert, amit itthon elég ritkán hallani, szagolni és látni. Egy helyi Goodwood, ki tudja, lesz-e még, de ha igen, próbáld ki mindenképp, megéri!

Annyit azonban hozzátennék, mintegy side note-ként, hogy nekem az idei valahogy nem jött be annyira, mint a két évvel ezelőtti. Pedig akkor azt hittem, hogy na majd a következőre tényleg elkezdenek durrogtatni a nagy ágyukkal, de nem, idénre valahogy mintha fékezettebb habzású lett volna az egész. Persze profin meg volt szervezve, gyönyörű autók álltak a parkolóban és a paddock-ban, mégis, mintha két évvel ezelőtt különlegesebb lett volna. Akkor több olyan autót is fel tudtam sorolni, amitől igazán benedvesedtem alsónemű tájékon, idén valahogy ebből kevesebb volt. Plusz, hiába érzem úgy, hogy bármelyik páros testrészem felét eladnám egy elsőgenes 911-es Porsche-ért, ha van belőle két tucatnyi egy helyen, valahogy elég hamar unalmassá válik.

Erre az eventre vártam tehát, hogy elkészüljön a Volvo, de a pénteki nap délelőttjére sajnos ez nem történt meg, úgyhogy kénytelen voltam busszal kimenni Mogyoródra. Délután azonban befutott a hívás, hogy kész van, megcsinálták, ne haragudjak, jöhetek érte. Mivel még csak szabadedzések voltak, és már mindent kétszer körbefotóztam, elindultam hát a kis vörösért.

Vasárnap már ki is tudtam vele sederinteni a Hungaroringre a Volvo-val. Persze, ez volt az első igazi próbakör vele azóta, hogy a kötelező szervizek miatt parkolópályára kényszerült. Szokásához híven nehezen indult, és utána is csak a szokásosakat hozta, de végül is lejutottam vele, bár feltűnt, hogy a műszerfalon lévő akkumulátor jel, avagy a töltésjelző többnyire világít. Persze, kisebb huplikon néha elaludt, de aztán megint előjött. Mi az isten?  Hiszen most lett végre kicserélve a tárcsa, amin keresztül a hajtást kapja a generátor, miért nincsen töltésem mégsem? Mire kiértem a pálya parkolójához, már nehéz gondolatok gyötörtek. Mi lesz, ha mire kijövök az eseményről, nem fogok tudni elindulni vele haza? Hogy a tökömbe jutok vissza Pestre? Ki húz oda? Ki jönne ki értem? Jesszumpepi.

Gondterheltségemet tetézte, hogy domboldalra állítottak a parkolóban, ráadásul kavicsosra, ami nem bizonyult a legjobb ötletnek. Akármennyire húztam, cibáltam a kézifékkart, az autó csak el-elindult kicsit lefelé, mígnem egy instabil nyugalmi ponton csak meg tudott állni. Kicsit aggódtam, hogy egy erősebb szellentés elindítja lefelé, neki az előtte parkoló Santa Fé hátuljának, márpedig egy ilyen kárt nehéz lenne kimagyarázni, pláne a cechet állni, amikor az egész hátsó lökhárítója többe kerül, mint az én komplett autóm. Nem voltam a nyugalom szigete. Nagyjából kora délutánig tudtam elviselni a gondolataim okozta tortúrát, és miután újfent körbefotóztam mindent kétszer, úgy döntöttem, hazaindulok, amíg még van esélyem, hogy beindul a kocsi.

Nem volt hát más választásom, meg kellett nézetnem a generátort, amit végül a Gazdagréti Autóvillamosságiban tettem meg. Reméltem, hogy meg tudom úszni némi felújításból az egész történetet, pláne, mert a hétvégén már szerettem volna a szerzeménnyel hazamenni. Az autóvillamosságostól azonban nem fogadtak jó hírek. Amit még zúgó fejjel meg bírtam hallgatni, az az volt, hogy gyakorlatilag az egész generátor kuka, olyan állapotban van, hogy nem éri meg felújítani, de szerencsére van saját felújítottjuk készleten, azt beszerelik. Plusz, ha már ott volt, elimináltattam velük a motortérből a csomagtérbe futó földkábelt és a random jack-kábeleket, amik a megboldogult emlékű hangládát támogathatták egykoron. Így is szédültem már, egy új generátor nem olcsó mulatság, nekem végül nagyságrendileg 40 ezer forintnál állt meg a mutatvány munkadíjjal együtt, viszont készen is volt egy nap alatt.

Viszont most már minden készen állt ahhoz a nagyjából 250 kilométeres túrához, amit a hazautam jelentett. Új generátor, új szíjak, új tárcsák, minden hűt, minden forog, minden működik, legalább annyira, ami a haladáshoz szükséges. A tank több, mint félig van töltve, úgyhogy dél körül a Volvo orrát az M3-as felé fordítottam, és megcéloztam a végtelen autópálya-kígyót. A tempó... hát nem vadállati. Inkább azt mondanám, ennél még a gyapjas mamutok is gyorsabban haltak ki. Nem vártam ám semmi tűzijátékot 54 papíron szereplő lóerőtől (ne feledjük, el lett állítva az adagoló, úgyhogy valószínűleg az amúgy sem acélos teljesítménynek nem is kapom meg az egészét), sőt, a gyári katalóguson 140 km/h mint végsebesség van megadva, azért dombon lefelé néha sikerült belenyalni a 130-ba. Igaz, ezt az élmény kábé senkinek nem kívánom, még magának az autónak sem. De ő maga sem kívánta, ez minden porcikáján érződött. Reszketett, mint a kocsonya, a kormány ugrál a kezemben, az egész élmény olyan, mintha most lőnének ki az űrbe egy konzervdobozban. A kormány elkönnyül, a menetszél már szinte be-bekap az autó alá a furcsa ék alakú orrnak köszönhetően, egy leheletnyit olyan érzés, mint amikor ráállunk a bevásárlókocsi végére a Tesco-ban, hogy drifteljünk egy sort a müzlisdobozok között, amíg a barátnőnk vagy édes jó anyánk csirkemellet válogat a hentespultnál.

A lábam volt a tempomat, tudtam, padlóig kell nyomni a gázt, és egy 120-as tempót lehet tartani végig, kivéve dombokon felfelé. Nem gondoltam volna, hogy ilyen lendülettel nem csak román kamionokat fogok előzni, néha elég kellemes érzés volt sokkal modernebb autókat otthagyni belsőből, még ha tudtam is, hogy még a kisebb modern szívó benzinesek is úgy megkúpolnának, hogy csak zörögnék.

Az üzemanyag-szintjelző sokáig meg sem mozdult, szinte csodálkoztam is, hogy még ennek ellenére, hogy gyötröm is, milyen jól fogyaszt. Aztán egyszer csak elkezdett eléggé nyomasztóan lepakkanni a mutató. Már nézegettem, hogy a következő kútig elbírom-e, de mindig úgy tűnt, hogy még az azutániig is. Aztán egyszer csak épp egy Shell kút mellett mentem el, amikor felvillant a lámpa, hogy kevés a delej. Rendben, akkor a következőnél most már ki kell álljak, csak nem lehet messze, átlag 30-40 kilométerenként szoktak kutak lenni, gondoltam. Oh boy, nem tévedhettem volna nagyobbat.

Nem voltam már messze Polgártól, talán az 1000m-es tábla mellett mentem el egy kamiont előzve, amikor egyszer csak  elfogyott a lendület. Hirtelen pánik, mi az isten, mondom, hiszen a mutató még nincs teljesen lent. De az üzemanyag hiányát jelző parancsikon felvillant a dashboard-on, itt bizony kifogyott a manna. Kénytelen voltam elengedni a román kamiont, majd valahogy megoldani, hogy a mögöttem szintén előzésbe kezdő kolléga se nyomjon agyon, és kitereltem magamat a leállósávba. Elakadásjelző ki, indítgatás, semmi. Pánik.

A dolog igazi szépsége, hogy mivel a telefonom is éppen szervizben volt, és a lakótársam kölcsönmobiljával utaztam, egy fia telefonszám sem volt a mobilon. Sőt, nyilván, a saját facebook-omba se tudtam bejelentkezni, mert a kétlépcsős azonosítás sms-ét a szervizben lévő telefonom számára küldik... Lábon lőttem magam a túlzott biztonsággal, most az egyszer. Intenzív pánik.

Szerencsére egy papírra (most mondd meg, micsoda technológia ez a huszonegyedik században!) felírtam Levi számát, mivel úgyis egy biciklit vittem neki Debrecen felé. Persze előtte édesapámat hívtam (az egyetlen, amit tudok fejből), hogy lehet, hogy nem kell ébren megvárnia. Majd az autómentőket egy trélerért, de valahogy pont a Polgári lehajtóra felvezető híd aljában álltam, egyik irányba sem láttam a kilométert jelző táblácskát. Szóval felhívtam Levit, hogy baj van, jönni kéne, Polgár előtt nem sokkal dekkolok, le kéne húzni. Levinek sem volt éppen felhőtlen a hangja, de mondta, hogy akkor elkezd készülni, és elindul értem, valamit kitalálunk. Herebénító pánik.

Levi megérkezéséig is legalább egy háromnegyed óra volt az idő, amit az autópálya szélén kellett volna töltenem, ami nem a hosszú élet prekoncepciója. Vad integetésem, kétségbeesett hadonászásom szinte hiábavalónak tűnt, de legalább néhányan láthatóan jól szórakoztak rajtam, amint visszaintegettek, mikor milyen jelzésekkel megfűszerezve.

Első hazautam nem is alakulhatott volna rosszabbul. Tudtam, hogy én vagyok a hülye, hamarabb kellett volna tankolnom. Sose fordult velem elő még ilyen, de minden kapcsolatba kellenek elsők. Ezen a szűzkeresztségen is átestem, hallelujah. Nem örültem neki. Senki sem örült neki. Egy hülye vagyok. Itt gyújtom fel az egész szart a picsába.

Ilyen gondolatok között vettem észre, hogy egyszer csak lehúzódik egy utánfutós ML Merci. Vártam én, csak nem ezt. Az úr egy kisfiúval volt, az utánfutón tán egy motort szállítottak, már nem vagyok biztos benne. Mindegy is, mert csak az jutott eszemben, hogy vannak emberek az embertelenségben. A kedves úriember megkérdezte, mit segíthet, majd, mivel állítása szerint már ő is járt így, előkapott egy harmincliteres kannát, és adott némi gázolajat, amit beletöltöttünk a Volvo-ba, hátha segít. Nem segített, mert az önindítózások közepette az akku is teljesen lemerült, azt pedig innen nehéz bikázással megoldani. Némi gázolajat öntöttünk a légszűrőbe is, hátha elkapja, de nem sikerült sajnos. Sűrű szabadkozások közepette kelt útjára az úr, nyilván, lehúzni nem tudott az utánfutó miatt, de már ennyitől is meghatódtam. Próbáltam kifizetni az adott mennyiségű gázolajat, de csak megpaskolta a vállamat, és annyit mondott: "Remélem, hamar lekerülsz innen." Meghatódott pánik.

Újabb húsz perc keserves integetés után azt veszem észre, hogy valaki tolat vissza felém a leállósávban. Egy Civices fiatal srác volt, megkérdezte, segíthet-e. Mondtam, hogy ha az M3 Outlet-ig le tudna húzni, iszonyú fantasztikus lenne. Sajnos kötelem sincs, de neki szerencsére volt, gyorsan fel is kötöttük rá a Volvo-t, és lecammogtunk az outlet melletti benzinkútig.

Nem tudom, kit vontattak már közületek kötéllel, de akit még nem, annak elmondom, mennyire szürreálisan félelmetes érzés. Először is, mivel a te motorod nem jár, de mégis elkezdesz mozogni, olyan, mint valami rossz kísértethajó. A motormoraj nem nyomja el a karosszéria és a műanyag elemek elöregedése okozta zajokat. Plusz egyből beléd áll a gyomorgörcs, mert járó motor nélkül nincs fékszervó sem, ami nélkül teljes testből érdemes csak nekiugrani a fékpedálnak bárminemű lassulás elérésének reményében. Márpedig, lassulni azt kurvára szeretnél, pláne egy lehajtón lefelé az autópályán, amikor a jóisten se tudja, fognak-e egyáltalán a fékeid, a világ legjobb fej embere meg most menti meg a segged egy kábé vatta új kocsival, amit ezek után nagyon nem szívesen zúznál le. Pláne, amikor leérve, a kúton kiszállva észreveszed, hogy nem is egyedül volt, hanem a drága feleségével és a néhány hónapos gyerekükkel.

És ha ez még nem lett volna elég, a srác utána még segített megpróbálni bebikázni, majd betolni a Volvo-t, sajnálatos módon teljesen eredménytelenül. Vettem nekik némi hideg üdítőt, megköszöntem a segítségüket, de nem akartam feltartani őket tovább, így is, egy életre az adósuk lettem. Legalább már nem a leállósávban dekkolok, hanem egy biztonságos benzinkút parkolójában. Ha az életkedvem nem is, a túlélési esélyeim nagyban megnőttek.

Nem sokkal később Leviék is megérkeztek, és még másfél órát elbasztunk arra, hogy életet leheljünk a Volvo-ba, mindhiába. Hiába próbálta Levi lelégteleníteni az adagolót, az istennek nem kapta el a motor az üzemanyagot. Hidegindítóztuk is a légszűrőházon keresztül, ami csak rettenetes felpörgéseket majd leállásokat eredményezett, természetesen hidegen, szóval a végén már onnan is füstölt, ahol nagyon nem kellett volna. Inkább nem erőltettük, megkérdeztem a kutast, hogy éjszakára ott lehet-e hagyni a kocsit a parkolóban, másnap jövünk érte.

Leviék készségesen, és rapid módon elvittek Debrecenig, mert a Campus fesztivál miatt amúgy lett volna programjuk, ezt toldották meg ezzel a lájti előszilveszterrel, amit az én mentésem jelentett. Én pedig vonattal haza. Este hétkor érkeztem meg, ami összességében egy hét órás utat jelent, szemben azzal a hárommal, ami normális esetben lett volna. Nem voltam boldog. Ráadásul az összes történésekről készült képem elveszett.

Másnap Levi haverjával, Lackóval elindultunk vissza Polgárra megmenteni a vörös dögöt. Némi hümmögés után meglett a diagnózis: a beépített kézi pumpa nem kapja fel az üzemanyagot a tankból, valószínűleg azért, mert elszakadt benne a membrán. A megoldás: átmenetileg lekötöttük a pumpát, és a tankból jövő csövet egyből az adagolóra dugtuk. Előtte mind a csövet, mind az adagolót Lackó akkurátusan feltöltötte kézzel tüzelőanyaggal, úgyhogy pár környi behúzás után az Outlet parkolójában újra életre kelt a Volvo! Ezután önerőből lejutott Debrecenig, ahol beállt Lackóék udvarába, mondván, a pumpa, és vele együtt az üzemanyagszűrő lekötése hosszú távon nem egy életbiztosítás, úgyhogy ők majd szereznek alkatrészt és megszerelik.

Én visszavonatoztam pestre, és várhattam egy-két hetet, amíg Levi, Lackó, illetve Adrienn megjavítgatták a dolgokat. Mivel korábban már említettem nekik, hogy egy szett új biztiöv is kéne, mert a jelenlegi elég erőteljesen elkezdett foszlani, abból is szereltek be újat, plusz bekerült a Levi által Svédországból rendelt utángyártott kilométeróra-spirál is. E mellé persze bekerült a nem teljesen gyári, leginkább kínai vérnyomásmérőkre emlékeztető új kézi pumpa és az ezzel működő üzemanyagszűrő. Meglepetésként pedig Lackó egy zsebsárkánnyal némi színt lehelt a szürkére szikkadt lökhárítókba. Ja, és még azt hiszem, le is mosták! Könnyekig hatódtam, srácok!

Nem győzök elég hálás lenni sem a két névtelen hősnek, akik a pályán segítettek, sem Adriennek, Szilvinek, Levinek és Lackónak, amiért képesek voltak elbaszni a hétvégéjüket (meg még utána jónéhány órát a hétköznapjaikból) csak azért, hogy engem megmentsenek Polgárról, és újra járóképessé tegyék Cédát. Mert ez után megkapta várva várt nevét a jármű, aki egyrészt vörös, másrészt pedig hálátlan, és otthagy helyeken (igaz, az én hibámból). Örök hálám mindannyiótoknak, puszi pacsi!

És persze köszönet a Pató Motorsportnak a szerelésekért!

Persze, miután visszakaptam Debrecenből Cédát, még történt egy-két dolog. Ha kíváncsi vagy, kövess minket továbbra is, itt, valamint Facebook-on!