Martin autót vesz S02.E01. - "Szerelem a korona idején"

Sajnálatos módon viszonylag rég láthattatok az én nevemmel fémjelzett bejegyzést a blogon, aminek az az egyszerű oka, hogy nem igazán történt semmilyen autóval kapcsolatos dolog a Volvo eladása óta, amit egy hosszabb poszt keretein belül taglalhattam volna. Persze nem felejtődött el a kontenteken való agyalás, rengeteg ötletem volt, mivel sokszorozhatnánk meg, színesíthetnénk tartalmainkat, de egy globális pandémia kissé keresztülhúzta a számításainkat. A legtöbb írásra érdemes anyagot így saját lakásainkban, garázsainkban, udvarainkban kell megtalálnunk, ami például nekem, mint tősgyökeres panellakónak, elég nagy nehézségekbe ütközik.

Amióta túladtam Cédán, autómentesen tengettem mindennapjaimat. Hogy megbántam-e tettemet? A Volvo eladása teljesen ésszerű döntés volt, ennél már csak egy ésszerűbb döntést hozhattam volna, ha meg sem veszem. A megvétel azonban eleve inkább érzelmeken alapuló, mostvagysoha impulzusvásárlás volt, ráadásul ennek köszönhetően gazdagodhatott az internet széles sávja még egy, olcsó autókról író bloggal. Mindenkinek akkora szüksége volt rá, mint egy falat kenyérre :D.

Egyetlen egy pillanat volt, amikor kissé megingott a magabiztosságom döntésem helyességében, ez pedig az a nap volt az idei téli szezonban, amikor leesett a hó. Emlékeim szerint december elejére esett, nagyjából 5-e magasságába. Na, aznap volt egy jó pár órás önostorozás, hogy ha nem adtam volna el azt a vörös szekeret, most valamelyik körforgóban csaphatnám keresztbe végre, amire már olyan régóta vágytam. A hó és az eső a gyengék lóereje, de ha belegondolok, hogy nagyapámék murvás bekötőútján kettesben nem tudtam megpörgetni a kerekeit a kis ólomszánkómnak, máris más megvilágításba kerülnek a dolgok.

Autóbuziként persze az eladás utáni 0,2. másodpercben nyitva voltak a használtautó-hirdető oldalak, a facebook marketplace, minden, amit el tudsz képzelni. Tudtam, hogy a Volvo által a pénztárcámban hagyott űrt azért előbb fel kéne tölteni, mielőtt belevágok valami újabb hülyeségbe, de a szem bármikor ehet. A keresési kritériumaim szintén megmaradtak, szóval az ideális valami benzines, minimum 70 lovas, olcsó, nempiros, nemszedán lenne.

Mitadisten, a legelső dolog, ami miatt komolyabban meginogtam, egy A Opel Corsa volt. Hófehér (tehát nempiros), benzines (tehát benzines), háromajtós (tehát nemszedán), nem kifejezetten drága, 60 lovas 1.3-as motorral. Valahogy eléggé szerelembe estem a formával, az autó képek és elmondás alapján elég jól nézett ki, a fekete-fehér üléskárpit dög volt, a bácsi bevallása szerint pedig csak az egyik ajtó sarka rohadt egy kissé. Retro, megfelelően sok alkatrész található hozzá, a gyári sárvédő-szélesítések pedig szolidan egyből abba az irányba terelnének, hogy pár centis ültetés és egy toronymerevítő beszerelése után úgy szlalomozzak vele, mint a nyugdíjasok tízkor a teszkóban a bevásárlókocsival. Egyetlen egy probléma, hogy messze van, négy órányi vonatozást nem szívesen ejtek meg csak oda, pláne, ha lyukra futok, mert akkor az már egyből nyolc.

Kollégám aztán megfejelte mindezt egy eladó Talbot Samba-val. Szintén bácsiautó, szintén retro, a tulaj elmondása szerint folyamatosan szervizelve volt, de október óta a garázsban áll, csak nyári gumi van hozzá. Rettenet szexi a képek alapján (bár PIROS, de ennél belefér, mert ez egy hot hatch), már amennyire egy ilyen idiótának, mint nekem, szexi tud lenni. Minden épeszű, nem autórajongó ember szerint inkább lefingott, öreg szar. Kicsi, mérges, háromajtós, benzines, ráadásul nem is 54 meg 60 ló, hanem fejletépő 85, mindez egy velem együtt is 850 kilós gépezetben. Ha van olyan hatch, ami igazán hot, akkor az ez! A fellelési hely azonban Keszthely, tehát megint legalább három, de inkább három és fél óra vonatozás csak oda, ott még az állomástól elmenni a bácsihoz, egy óráig nézegetni meg kipróbálni, majd lyukra futás esetén újabb három-háromésfél óra vissza... Rámenne egy egész napom, ráadásul tél van, szóval  a megvétel esetén sem jobbak az esélyeim az elhozatallal... Hard pass.

A kritériumaim közé így bekerült egy újabb fontos pont, aminek viszont magához az autóhoz nem volt sok köze: hogy hol is lehet megtekinteni helyileg. Viszonylag hamar kizáró tényezővé vált, ha a kiszemelt gépsólyom másfél óránál messzebb helyezkedett el. A keresési terület gyakorlatilag leszűkült Pest megyére, de annak sem teljes egészére.

A következő térdremegtető jármű, ami miatt elkezdtem komolyabban gondolkodni azon, hogy nyakamba vegyek egy újabb anyagi katasztrófát, egy '85-ös Mitsubishi Galant volt. Oké, itt már a kritériumrendszerem is kezdett kicsit meghanyatlani: ez a cucc egy barna (hát, legalább nem piros), 110 ló körüli szedán (!), de mentségemre szóljon, benzines, olyan plüss-szerű beltérrel, hogy megőrülsz. Mámoros vágyálmom könyörtelen oldalba rúgója azonban az ára, négyszázezer jómagyar forintot nem tudok rászánni, pláne, hogy mire a nevemre veszem, bőven fél misi felett lennék. Maradt az üveges szemű tekintet, és a száj szélén megjelenő vékony nyálcsík, miközben fájó szívvel tekergettem végig a Hahu parkolómban.

Itt be kell szúrjam, hogy bár a fenti példák nem teljesen ezt mutatják, de előre beállított keresőim egy kivételével csak japán márkákra vannak ráállítva (ez az egy kivétel pedig a Volvo :D ). Még mindig óriási favoritom az E-AT Civic, mint ahogyan azt egy korábbi posztomban is megírtam. Bele is szaladtam egy hirdetésbe, de nagyon drágán árultak egy nem túl szép példányt Pécs környékén, így abból sem lett semmi. Illetve nem is olyan rég felbukkant egy még lefingottabb példány először 80 ezer forintért Gödöllő környékén, majd 110 ezerért Budapesten, de mindkét alkalommal eltűnt a hirdetés a feladást követő 5-6 órában. Biztosan jó volt.

Ezt az intermezzót csak azért volt szükségszerű ideszúrnom, hogy senkit ne lepjen meg, hogy az első autó, amit ténylegesen, fizikailag elmentem megnézni oly' hosszú kihagyás után, egy... dobpergést kérek... 145-ös Alfa Romeo volt. Kérem, ne röhögjenek! Szívem mélyéről előtört az 1/64 rész olasz vér, és egy pizzaevő masináért kiáltott. Rettenet olcsón került fel, a képek alapján kopottasnak, de egyben lévőnek tűnt, szerintem kurva ronda, seszínű sötétkék fényezéssel, de a talán jobbik lehetőségnek tartott 1.4-es boxermotorral, százegynéhány lóerővel. Pesten volt, jól hangzott, el is buszoztam a Campona-ig, hogy megnézzem. Meg is találtam a megadott utcát, de nem kellett annyi idő számomra, hogy kihívjam a tulajt a lakásból. Éppen csak el kellett mennem a parkolóban álló autó mellett, hogy tudjam, hogy nem fogom megvenni. A szitává rohadt bal hátsó sárvédőív nagyon hamar velőtrázó figyelmeztető sikollyal üzente meg, hogy menjek haza inkább, mert jobb, ha senkinek nem rabolom feleslegesen sokkal tovább az idejét.

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy hát mit is vártam ennyi pénzért. Életem megnehezítő pontjaként kezd körvonalazódni az a viselkedési mintázat, mely szerint lehetetlen dolgokat várok el az élettől, egyes emberektől, tárgyaktól, amelyeket aztán saját természetüktől fogva nem tudnak teljesíteni, én pedig csalódok, és emiatt folyamatosan rosszul érzem magam. Valóban, egy 130ezres autótól manapság nem lehet elvárni, hogy jó legyen, vagy legalábbis, ne legyen minden porcikájában kurvaszar. Lábjegyzet vége. Dolgozom rajta.

A következő, japán autókat kereső wannabe autótulajdonoshoz megfelelő fordulat, hogy az ezt követő autó, amelynek a megnézéséig eljutottam (ezzel a kijelentéssel Tomika vitázni fog), egy Lancia Y10 volt. Nem fogok hazudni: az olasz kis görcsök is elég bejövősek számomra. Az Y10-nek pedig megvan a maga dolce vita-s bája, ami talán nagyban köszönhető a fényezéstől függetlenül minden esetben feketére fújt csomagtérajtóknak. A facelift előtti verzió ugyan nekem sokkal jobban bejön, a szóban forgó autó azonban egy facelift utáni, fehér gépsas volt, rohadásmentes(-nek mondott) kasznival, 1.1-es, 50 lóerős (mondom, itt már talán kicsit lejjebb adtam a keresési feltételekből) benzinmotorral, Csepelen. Tisztában voltam vele, hogy ezzel nem leszek az autópályák réme, bár magamnak azért szerezhetek még néhány halálfélelemben töltött percet román kamionok között 90-nel haladva. Tombar kollégával le is zuhantunk Csepelre megnézni az autót, ami egy jobb szó híján cigánypalota mellé volt leállítva egy félig szétbontott Punto és egy hasonló állapotban a sorsát váró B Corsa mellé. A "rozsdamentes karosszéria" állítást meghazudtoló, dalmatafoltosra rohadt, de helyenként ezt eltakarni próbáló fehér szigetelőszalaggal díszített hátsó sárvédőíveken kívül az volt csak félelmetes, hogy anélkül, hogy az autó nyitva lett volna, vagy rá lett volna adva a gyújtás, időnként legyezett egyet-egyet az ablaktörlőivel. Itt is viszonylag hamar eldöntöttem, hogy ezt a poltergeist-sújtotta kockacukrot nem fogom megvenni, de Tomit még kicsit győzködni kellett, hogy ahelyett, hogy befeküdne az autó alá megnézni a padlólemezt, inkább sietős léptekkel hagyjuk el a helyszínt.

 

Így jutottunk el ahhoz a koronavírus által már bőven abajgatott, kijárási előírásokkal tarkított áprilisi naphoz, amikor is két hétnyi hahus kerülgetés, és Calderon többé-kevésbé hathatós, passzív-agresszív győzködése után, munkám végeztével Zugló felé vettem az irányt, hogy megnézzek egy újabb autót. Azt hiszem, hogy a fenti néhány bekezdés által megkezdett ív szépen mutathat a végkifejlet irányába.

Az autó ugyanis nem más volt, mint egy '98-as Fiat Cinquecento Sporting. Szintén a már korábban említett 1.1-es FIRE motorral, ami itt a Volvo 1.6-os dízelével megegyező 54 lóerő leadására képes (ezt azért fontos megemlíteni, mert a fentebbi Y10-esben is ugyanez a motor van, de abban, ugye, csak 50-et tud). Lássuk be, teljes mértékben elbuktam, de legalább az is látszik, hogy van mit kompenzálnom, ugye :D. Azonban sárga (nem PIROS!), benzines, nem is szedán, igaz, a hazajárást erősen át kell majd gondolnom vele.

A tulajdonossal való beszélgetésünk alatt (ami szigorúan másfél, vagy még ennél is több méternyi távolságból történt) kiderült, hogy nemrég lett levizsgáztatva (sokvizsgás!!!! - értsd: egy vizsga van rajta, csak viszonylag friss, szóval messze van a következő vizsgaalkalom. Legidiótább elterjedőben lévő megfogalmazás ever), ami előtt ki is lett lakatoltatva a vészesebb területeken, emellett pedig még nagyságrendileg 170 ezer forintnyi alkatrészt cseréltek ki benne. A bácsi nem volt éppen műszaki ember, így azt sem sikerült megválaszolni, hogy pontosan mit is kellett kilakatolni rajta, mint ahogy azt sem, hogy az általa kézzel írt "javítási költségek" listáján mi a túró lehet az a hátsó lökéspótló, amiből két darabot cseréltek neki 16000 forintért. Nem akarok vitatkozni, meg hát valamennyire azért biztatónak ítélem, hogy nem egy teljesen az utcának átadott halálraítélt autóról beszélgetünk, hanem valamiről, amire a tulaj nem sajnálta rákölteni a pénzt, még akkor sem, ha nem voltak vele hosszú távú tervei.

A biztonság kedvéért azért aláfeküdtem, körbenéztem, amennyire csak az utcán körbe lehet nézni egy autót. Az első lengéscsillapítók gumi porvédői szakadtak, a szelepfedél-tömítés alól szivárog az olaj, a vezetőülés bal oldala a sok ki-be szállástól kicsit már feslik, a kipufogó közepénél van egy gyanúsan ronda hegesztés, és olasz autónak megfelelően a lakkozás is megindult az autón, főleg a csomagtartónál, illetve összességében se a legszebb a fényezés, de nincs semmi ordítóan vészes vagy veszélyes. Nem rohad, a motor pöccre indul, szépen szól, nem füstöl, egyenletesen húz, a váltó nincs kiszopósodva, veszi az összes fokozatot, nem recseg, a kuplung az új bowdennek köszönhetően elég kemény, itt is megvan a hot hatch érzés.

Persze, youngtimer már ez is, bőven túl van a húsz éven, zörög, remeg, vibrál, nem fut a legegyenesebben, de van valamiféle karizmája, amit magyar ember is inkább csak a vibe-bal, vagy a feeling-gel tud körülírni. Legutolsó a gyártási évéből, tehát már van benne ABS, légzsákos a kormány (bár egy ilyen kicsi autóban annyit érhet, mintha a becsapódáskor az orbitomat próbálnám meg felfújni, mielőtt az általam elgázolt biciklis úgy nyom össze, mint  egy sörösdobozt), de ami iszonyatosan filléres, mégis azonnal zsebre tevős fícsör, az a piros biztonsági öv. Imádom! Rövid próbakör után visszaérek a bácsi utcájába, már érzem, ezt nem kéne itt hagyni, sokkal jobb állapotban van, mint amiket eddig néztem, és mint amik a hirdetési oldalakon fent vannak ennyiért, vagy akár jóval többért is. Kemény alkudozási kör veszi kezdetét, mivel elég alacsony összeget vittem csak magammal, lévén, nem akartam én minden áron autót venni, ha már muszáj, akkor minél kevesebbért. Végül 175 ezer jómagyar kopejkában tudunk megegyezni, több nincs is nálam, kedves barátnőmtől mint bájos segítőmtől, aki végignézte az adásvételt, pedig nem akartam még elkuncsorogni pár ezrest. A bácsi 180 alá nem akart menni, én 170 felé, senki sem boldog, win-win. Kezet nem ráztunk.

Persze, kicsi, és emiatt nyilvánvalóan kényelmetlen is. A pedálok eléggé össze vannak zsúfolva a jobb oldalra, így előfordulhat, hogy a rossz pedált, vagy egyszerre akár többet is lenyomok. Mivel ilyen törpe, még nem tudtam megtalálni a megfelelő üléspozíciót sem, mert vagy a kormány van közel, vagy a pedálok távol. Ennek köszönhetően csak azalatt a fél óra alatt, amíg Zuglóból elhoztam az albérletig, begörcsölt a jobb vádlim. Ugyanakkor a pindúrságnak köszönhetően olyan helyekre is be tudok furakodni ahova eddig nem, ami miatt tudtam már pofátlan lenni vele.

Nincs olyan kellemesen ringó futóműve, mint a Volvo-nak, és nem is olyan fotelszerű ülések vannak benne, hanem gyári sportülések. Ami viszont meglepett, hogy a barátnőm szerint csendesebb, mint Céda volt. Ez mondjuk köszönhető lehet annak, hogy ebben azért még megvan a motortér hangszigetelő anyagának nagyja, és nem ette ki belőle a nyest, vagy marcangolta ki az előző tulaj, mint a kis vörösben. Ennyit tudok egyelőre, illetve ennyi mindent néztem át, szóval lehet, hogy még lesznek meglepetések a közeljövőben.

Egy viszonylag érdekes dolgot vettem még észre: nem volt rossz érzésem, amikor elhoztam. Emlékeztek, amikor a Volvo-t vettem, az azt követő napokban volt néhány álmatlan éjszakám, hogy hibát követtem el, és mint kiderült, tényleg. Azonban Zuglóból hazafelé jövet, begörcsölt vádlival sem volt olyan érzésem, hogy én most valójában egy halom szart vettem sok pénzért. Az autó jobb állapotban van, mint Céda volt, szóval összességében jobban érzem magam a döntés miatt. Az egyetlen dolog, ami miatt néha elszomorodom, hogy ha most nem vettem volna meg, pár hónap múlva talán elég kessem lenne ahhoz, hogy megvehessek valami drágábbra tartott cuccot, amire vágyok. Márpedig elég gyakran rákívánok más özvegycsinálókra :D.

Azóta már sikerült nevemre is venni a kis olasz torpedót. Számomra meglepő módon a nemzetközi helyzetre való tekintet ellenére még mindig működnek az autószerelő garázsok, így tényleg el kellett mennem eredetiségvizsgára, majd személyesen be a kormányablakba, de ez legyen a legkevesebb gond, igazából megoldható volt minden szituáció. Ja, és itt kérnék bocsánatot a szalagcímért, ami az utóbbi idők legelcsépeltebbje. Mindenkitől, elnézést!

Hogy hogyan tovább? Nos, egy teljes körű folyadékcsere időszerűnek tűnik, tekintve, hogy az előző tulaj által kapott számlákban nem nagyon szerepelt sem olaj-, sem váltóolaj-, sem fékfolyadék-csere. Nyilvánvaló, hogy ez az autó nem nagyon fogja betölteni a hazajárós meg túrázós szerepet, inkább városban szaladgálós, BKV-megkerülős jármű lesz belőle, ami előtt két út áll. Az egyik, hogy a lehető legkevesebb pénzből igyekszem fenntartani, megtartani az állapotát, műszakilag és kaszniilag, amennyire csak lehet. A másik út pedig, hogy elkezdem reszelgetni, mert pár centi ültetés, meg egy toronymerevítő ennek sem árthat... :D.

Hogy mik lesznek a Cinquecento-val, az a jövő zenéje, de hogy te is naprakész módon informálva légy, kövess Facebook-on, valamint csatlakozz a csoportunkba is!

Martin autót vesz S01.E02. - "Utadat rohadó küszöbök szegélyezzék..."

2019 eleje: Martin elköltözött már a hegyről, hogy legalább az albérletdíjat meg tudja osztani többedmagával. Élete egy olyan katasztrófa, amit már azért egyre összevontabb szemöldökkel kísérsz figyelemmel, de még próbálod az otthoni orvosságos dobozod tartalmával kezelni. Bob Marley - Everything is Gonna be Allright című dalát dudorássza, hátha attól jobb lesz. Nedves és sötét hétköznapok jönnek egymás után, az egész lét egy sáros uszadékfának tűnik, szürke város, szürke falakkal, szürke autókkal a szürke hirdetési oldalakon. A madarak sem füttyögnek, csak összebújva áznak fészkeikben. A poloskák kezdenek már megbüdösödni a nyílászárók repedései között/alatt/-ben. Ezeken a napokon Martin kollégáival a hasznaltauto.hu-t böngészgeti, néha telefont ragadva, többnyire e-mailt írva, barátai mulattatásának kiapadhatatlan forrásává válva.

Szóval, megtörtént, aminek meg kellett történnie, a sarkamra álltam, és azt mondtam: igen, most már készen vagyok komolyan nézelődni, mi is van a piacon... Nem ezt vártátok? :D Lehet, hogy nem mutatkoztam be kellőképpen. Keresőimet mindenes'tre beállítottam, fel is vettem egy paraméterlistát, ami alapján elkezdtem az áldozataimat kiszemelni. Mik voltak ezek a szempontok? Mivel ritkán használnám, de akkor néha pályáznék is vele, ezért egy minimum 75 lovas szívó benzinest kerestem, lehetőleg valami fini japánt, de mástól sem feltétlenül zárkóztam el. Semmiképpen nem szedánt (kivéve, ha kétajtós coupe), mert néha, például költözés esetén, jól jöhet, ha mondjuk egy mosógépet be tudok pattintani hátra, de legalább tetőig tudom pakolni minden szarral. Tehát 3 vagy 5 ajtós, esetleg kombi játszhat. És volt még egy prioritásban másodrendű, de nem teljesen elhanyagolható pont: ne legyen piros. A piros sportkocsiknak való (szigorúan az én olvasatomban, szóval kövezni nem ér), és meg is hagynám nekik, egy ötajtós K10-es Nissan Micra ne legyen már piros, ha lehet. Karmazsinlila, kolbászzsírsárga, fűzöld? Teljesen nyugodtan, és miért ne? Csak nyugodtan. De piros? Jamaica a jamaikaiaké, a piros meg maradjon a sportautóké.

El is kezdődött hát a szőnyegbombázás, a kollégáim-barátaim engem, én meg őket nyaggattam mindenféle hirdetésekkel. Próbáltam utána is olvasni egy-két dolognak a talált típusokkal kapcsolatban, és közben másik kézzel hárítani a nyomásgyakorlást. Azt hiszem, teljesen természetes, az egyik első autó, ami után klaviatúrát ragadtam, egy PIROS Honda Civic volt. 86-os, E-AT generációs. Egész jól volt fotózva, és valami különös oknál fogva, nekem nagyon bejön a formája. Amitől pedig teljesen el vagyok ájulva, az a csomagtérajtó. Vagy csomagtérablak? Zseniális, és remekül megidézi a P1800-as Volvo-t, meg a későbbi 480-ast is, ugye, csak annál azért láthatóan olcsóbb. Ha van. Így hát ment az e-mail, majd a telefon is, ahol megérkeztek az első rossz hírek. Éppen az az oldala nem volt befotózva a járműnek, amelyiket a tulajdonosa egy kapuval teljes mértékben végigzúzta. Ajtó, első sárhányó teljesen kuka. Végighívtam a bontókat, semmi. Kértem képet az aljáról. Patchwork. Ez az autó nem lesz az enyém.

Akadt meg a szemem K10-es fehér Micrán is, mert olcsó volt, és nem nézett ki nagyon rosszul, de egyrészt akkor még Gyöngyöst elég messzinek ítéltem meg autónézéshez, másrészt 1.0-ás, 54 lovas motor volt benne, úgyhogy kilőtt egy elég fontos kritériumot. Ugyanitt sokáig szemeztem egy 440-es Volvo hirdetésével. A 440-es Volvo nekem nagyon tetszik, mindenki más hörögve öklendezett, akinek mutattam, de biztos vagyok benne, hogy csak nem értik. Vagy én nem, de a legkevésbé sem bánnám. Nekem szép, elég nagy, 90 lovas szívó, injektoros benzines, leheletnyit torkos, de cserébe kényelmes, van benne hely, szóval egy eltalált szerencsétlen kis tégla. De ez a darab, bár szépen néz ki, nagyon is, már két éve garázsban áll, bevallottan van némi gond a motorjával, és bevallatlanul még ki tudja mivel. Ennyi állás nem biztos, hogy segít, még ha garázsban történik, akkor sem. Bátortalan voltam, mert kicsit sokban is volt, bár aztán lement annyira, hogy már azt mondjam, lehet, hogy a hétvégén elindulok. Addigra eladták. Nem baj.

Szaladt elém MKII-es Polo GT hirdetése is. PIROS. Képeken szép, papíron ígéretes. 75 ló, 780 kiló környéke, ideális kihívója lehetne a kollégám Starlet-jének. Egy pont van, ami kicsit elbizonytalanít: 4 sebességes váltó. Oké, ez eddig nem volt kritérium, és nem is feltétlenül az, de egyből elindult a vizionálás, hogy rohadtul pöröghet már autópálya tempóban, ami nem a kis fogyasztás és leheletfinom mechanikus zajok melegágya. Tény, a fogyasztás másodlagos szempont volt nálam, tekintve, hogy tudtam, sokat nem fogom hajtani, bármit veszek, mert a városban még mindig a BKV az úr ilyen szempontból. Sokkal jobban zavart az, hogy három óra autópályázás után lehet, hogy úgy szállok ki a kocsiból, mintha egy Antonovval próbálnának leszállni a tarkómra. A hirdetés először októberben bukkant fel, majd később tavasz közepén. Utóbbinál szöszöltem néhány napot, mire úgy döntöttem, hogy egy nézést megér. Az eladó közölte, hogy épp most viszi egy tagnak eladni, aki tegnap hívta. Majd megcsörget, ha mégsem vitték el. Nem csörgetett. Nem baj.

Az első autó, amit konkrétan megnéztem, egy 626-os Mazda volt. Ötajtós? Pipa. Japán? Pipa? Szívó benzin, 75 ló felett? Pipa, pipa, pipa. Nem is nézett ki rosszul képeken, és még csak nem is piros volt. Egy probléma volt vele számomra már az elején, amit a fenti kritériumokban nem érintettem, de mégis szempont volt valahol: ha lehet, ne legyen nagy autó, épp csak akkora, ami a "nekem elég"-nél kicsivel több. És a 626-os már érintette a "nekem nagy" vonalat. Tetézte a bajt, hogy maga a típus sem tetszett. A régebbi 626-os egy fokkal jobban bejön, ha ugyanilyen árban lett volna, és legalább ugyanilyen állapotban, nem inogtam volna meg ennyire. Lementünk azért Csepelre megnézni, a kaszni egész rendben volt, a motor sem volt túlságosan gyanús (bár Tomi hallott némi fura zörejt az elején, meg is jegyezte, hogy talán hidrotőke?). A csomagtérajtó teleszkópok egy lepkefing erősségével próbálták megtartani az ajtót magát, eredménytelenül. Az ablakok működnek, a tetőablak nem, de talán könnyen szerelhető. Klíma van, valamit még hűt is. Mehetek vele egy próbakört? Rendben. A váltó...Hmm. A fokozatokat bármilyen vonalban kapcsolhattam, mintha nem lett volna kulissza. Csak úgy találtam meg őket, hogy nagyjából arra kerestem, ahol úgy éreztem, rendeltetésszerűen lennie kell egy ötsebességes autóban. A kormány elég döglött, szervo hol van, hol nincs. A pedáloknak egész erőteljesen ad-hoc jellegű fogáspontjaik vannak: a kuplungpedál lóg, a fékpedál fogáspontja valahol a padlólemez mögött, a gázpedál elég kétbitesnek érződik, van a padlógáz, meg a semmi. A belső tér viszonylag kulturált, szakadás, hiány nincs, de rettenetesen koszos. Vissza az eladóhoz. Ideiglenesen ki van vonva a fogalomból. Én, kezdőként - talán megérthető, talán nem - ennyi macerát még nem szeretnék. Maximum csak később. Nem baj.

Itt kicsit alábbhagyott a nézelődés emlékeim szerint. Persze a hirdetések jöttek-mentek a csoportban, sőt, egy kollégámnak egy Corollát is megnéztünk valahol a halál füttyén, nem is emlékszem már. De nálam kezdett elapadni a kezdeti lendület, vagy inkább igyekeztem türelmessé válni. Ha Dömének sikerült a Starlet-tel belenyúlni a jóba, nekem is menni fog. Csak várnom kell. Elkezdtem facebook marketplace-n is nézelődni. Piszkos nagy hiba volt. Beleszaladtam egy másik Polo II GT-be. Végül gyáva voltam leszaladni megnézni. Sőt, a közelebbi képeken már láttam, hogy ezt én nem szeretném. Rozsdapöttyök mindenütt, szinte már gyanúsan alacsony ár. Kihagytam inkább, aztán néztem a srác posztját, aki megvette, majd már a hazaúton szétrepedt a tank, és amúgy is orrán-száján fojt az olaj. Nem baj.

Közben Draskovics Andris videója is kijött valahol, vagy legalábbis velem szembe, ahol 150 ezer forintért vett egy elég lefingott Sierra-t, és boldog volt vele (nézzétek meg, azóta háromrészesre duzzadt az is, de érdemes lecsekkolni). Kicsit megint elkezdett opálosodni a tekintetem. Jó, egy rozsdás romhalmaz az egész, de patika a bele, és a motorja is jónak tűnik. És boldog. Én lehetek az? Rám találhat-e a?  Rátalálhatok-e én a? Válasz nélküli kérdésnek tűntek, és mintha az eső is elkezdett volna esni.

Aztán beköszöntött a tavasz vége. A nyár rárúgta az ajtót az áprilisi hóesésre, kivonszolta az utcára és egyből fejberúgta egy lájtos 30°C-kal. Alig volt meg az a pár nap, amikor már rövidnadrágot vehettem a télikabát alá. És kicsit én is bedurrantam. Találtam is egy hirdetést a facebookon, egy jóáras, bár lejárt műszakis Nissan Sunny Coupe-ról. Rettenetesen beindult a szívverés. A képeken patikának tűnt, nem PIROS, hanem valami meghatározhatatlanzöld, 82 ló, gyönyörű barnás beltér, musthave. Kicsit messze van, Balaton túlsó sarkában, ameddig már nem biztos, hogy ellátsz a vizibiciklin ülve. Írás az eladónak, bácsié volt, most nála áll kihasználatlanul, eladni akarja, nem árulni. Rozsdamentes, pöccröf, ha kell, műszakival együtt. Rohanok is.

Végtelenül naiv ember vagyok, úgy tűnik. Sokszor pofára estem már, mégis mindig abból indulok ki, hogy az emberek azért mondanak dolgokat, mert azok úgy is vannak. Igen, igen... tartsd vissza a röhögést. Hihetetlenül idealista gondolat, én is belátom minden huszadik percben, amikor akár hozzám közel álló emberek is átvágnak és a szemembe hazudnak, mégis, újra meg újra képes vagyok beleszaladni ebbe. Még némi határértéken belüli ingadozást el is fogadnék. ANNYIRA naiv még én sem voltam, hogy azt mondják nekem, hogy rozsdaMENTES, akkor tényleg, egy fia rozsdát sem fogok találni. Ha még valamelyik ablak alatt van némi csipa, vagy egy-két elemen egy kisebb pörsenés, mitadisten az alján egy leheletnyi folt, belefér. Nem csodát vártam ám, csak majdnem. De az első lehajolásnál a jobb hátsó küszöb ilyen állapotban fogadott, amit igazából pozitívabb irányba billenthet, hogy botrányos szögből sikerült lefotóznom:

És oké, lehet, hogy ez egyeseknek semmi, sőt biztos lesznek még ezen az oldalon is kontentek, amik után sírva idézem vissza, hogy miért nem vettem meg anno ezt a Sunny-t hiszen csak egy öklömnyi lyuk volt a küszöbben, mi is az. Fogadni mernék rá. De én egyből óriási költségeket vizionáltam egy karosszérialakatosnál, meg éves sorban állásokat. Ne hőzöngj, első autó lenne, nincsenek tapasztalataim bizonyos dolgokkal, épp csak bele szeretnék kóstolni, de hall ezt-azt az ember. Nem veszem készpénznek, de iránynak vehetem. Amúgy a belseje szép, de ebbe is kellenek teleszkópok, a műszerfal mállik, tele van szeméttel, látszik, hogy már áll itt egy ideje. Próbakört nem tudok menni, bár beindul, de egy törött projektautó állja el a kapu útját. Sokat utaztam érte, nagyon reménykedtem, de tudtam, nem szabad ezt így megvennem, mert nincs keret a végére érni. Kívül mosolyogtam, hogy alszok rá egyet, de belül zokogtam. Tudtam, hogy nem lesz az enyém. Nem baj.

Jött egy lájtos beszélgetés egy 740-es Volvóról zuglói lokációval. Tetszene, de a tulaj legalább töredelmesen bevallja, hogy azért olcsóbb a szokásosnál, mert bőven lenne vele tennivaló. Nem is nagyon vészesek, inkább tényleg csak vizuális, kapok képeket, minden frankó. Kicsit hezitálok, de nekem ez még mindig nem keret, meg azért, na, nagy is. És SZEDÁN.  Ezzel egy időben azonban felkerült hahura egy világoskék 345-ös Volvo is. Képek alapján sokkal ígéretesebb, kétliteres benzines, egetverő 95 lovas Redblock-kal, de négysebességes (!) váltóval. Frankó tetőcsomagtartóval, kék plüss belsővel. Idős bácsi a tulaj, a kérdésemre, hogy mi a helyzet a rozsdával, gyanúsan hosszú megtorpanás után jön a válasz, hogy hát nem mai autó, de nem vészes. Martin, b#szdmeg, te ebbe bele fogsz szaladni megint, még szerencséd, hogy most csak Budapesten kell végigbékávéznod egy olyan helyre, ahol már csak számok az utcanevek, nem pedig a Balatonra kell vonatoznod négy órát. És tényleg. A kis rozsda nagyjából annyit takart, hogy kevés van, ami rozsda színű. Alul végig körbe volt rohadva, de azért néhol a jó szándék jeléül legalább felcsiszolták, mielőtt teddy-hengerrel hasonló kékre mázolták volna, mint a többi részt. Egyes helyeken úgy nézett ki az autó, mintha egy levelestésztás süteményt leöntöttek volna némi cukormázzal. A motor kézi szívatós volt, úgyhogy nem rovom fel neki, hogy hosszú percek után sem nagyon találta az alapjáratot sehogy, mert ez simán lehet, hogy ilyen, nem értek hozzá. Ki kellett, hogy derüljön már idáig, hogy kanapé-autóbuzi voltam idáig. Nem baj.

Szembe kellett néznem magammal, és belátnom, hogy saját magam ellensége vagyok már megint. Lehetetlenül alacsony áron akarok majdnem tényleg patika autót venni. De akárhányszor mondták ezt nekem, csak egy ellenérvem volt: a Starlet. Az átkozott Starlet. Mindent teljesített, ami kritérium volt, és nem, én nem akarom elhinni, hogy ilyen egy életben csak egyszer lehet. Vagy akkor legyen már az én életemben is. Nem lehet? Oké, akkor csöndben maradok.

Kereséseim közben elkóvályogtam egy metálzöld Opel Tigra felé. Oké, nem JAPÁN, de ezt el tudom engedni egy klímás, 90 lovas coupe-nak. B Corsa az alap, szóval alkatrész csak lesz, a motorról nem sok jót mondanak, Döme röhög, hogy olajat figyeljem, meg hogy miért nem nyitok fodrászatot. Megnézem a képeket, egy kicsit mintha csipás lenne az egyik kerékjárati ív, ha ez a legnagyobb baja, belefér. Kicsit messze van Pesten belül, épp időm sincs olyan túlságosan sok, limitált a délutánok száma. Eladó felhív, rozsdával mi a helyzet? Rozsda? Az nincs. De hát a képen... Az? Nem tudom, miről beszél... Holnap megnézném azért. Sajnos már eladtam. Nem baj.

Kezdtem kicsit babonás is lenni, meg is jegyeztem a lakótársamnak. Az a baj, hogy bármelyik autót is mentem el megnézni, megmondtam neki, vagy többeknek is előre, hogy igen, megyek és ma megnézem. És ezeket egyiket sem vettem meg. Lehet az a baj, hogy elmondom, és ki kéne próbálni, hogy egyszer inkább kussolok, és csak lemegyek titokban megnézni valamit, hátha haza is jövök vele. Ezen hétnek végén pedig elém vetődött facebook-on egy hirdetés. Kapcsolatfelvétel, telefon, cset, minden. Jönnek az infók, a fejemben szól a csengő, nem kéne ez neked. Martin, b#szdmeg, megint bele fogsz szaladni. Nem mai autó. Bele. Kicsit törve is volt már, de szépen fel lett újítgatva. Fogsz. Rozsda? Minimális. Szaladni. Rohadt messze van, de épp szabin vagyok, csak meg kéne nézni. B#szdmeg.

Ha lemaradtál volna, a korábbi részekről:
1. Rész: Pilot