Kifutó : Öcsém pólója - Volkswagen Polo III Classic 1.4 60 Sportline

Tökéletes lótifutizós első autó, vagy olajszipákoló pénznyelő? A harmadik generációs Polóról sokan mondanak sokmindent, hiszen rengeteg fogyott belőle, manapság pedig elérhető árban van kezdő autót keresőknek. Öcsémnek köszönhetően pedig most én is kipróbálhattam egyet. Kifutó című sorozatunkban olcsó használt autókat mutatunk be a Rohadt Küszöbön!

Akiknek van testvére, ráadásul azonos nemű, azok találkozhattak már azzal a jelenséggel, amikor az idősebb gyerektől megörökli a fiatalabb a ruházati termékeket. Egy családon belül jól működő költségcsökkentő módszer ez: a fiatalabbra, ha megvan a megfelelő korkülönbség, nagyobb gondok nélkül át lehet ruházni a pólókat, nadrágot, anorákot, kantáros farmert, kiskutyás pulóvert, tesicuccot, kesztyűt, satöbbit, amit a nagyobbik már kinőtt, és nem semmisített meg, szakított szét, játszott rojtosra, hagyott rajta ki nem mosható és máshogy sem eltávolítható foltokat a használat ideje alatt. A kisebb testvérek viszont így ritkán jutottak vadiúj cuccokhoz, többnyire abban az addigra már erősen szétmosott ruhában feszíthettek, amit bátyjuk/nővérük újkorától hordhatott, az ő bőrük ihatta be az elviselhetetlen szagú kínai vegyszerek és ragasztók semmihez sem hasonlítható, skálás aromáit.

Így volt ez nálunk is egy jó ideig, minden kinőtt cuccomat az öcsém kapta meg, amíg azok még használhatóak maradtak. Ez egészen addig a pontig tartott az életünkben, amíg én meg nem álltam a növekedésben, és előzött meg végül a "kis" testvérem, mert mostanság ez az irány már megfordult kettőnk között: néha én hordom el az ő ruházati cikkeit, minden olyan nadrágot vagy pólót, amit kihízott, vagy egyszerűen csak túl kicsi méretben rendelt meg mondjuk magának, és hogy ne menjen kárba, csak pocsékba, inkább nekem ajándékozza. Valahogy így juthattam el ahhoz a ponthoz is, hogy a legnagyobb Polóját fel-, illetve hát kipróbálhassam. Egy Volkswagen Polót.

Jóöcsém is eljutott addig a pontig az életben, hogy most már az egyetem mellett dolgozni sem ártana, nehogy úgy lépjen ki a munkaerőpiacra tanulmányai elvégzése után, hogy valójában semmilyen, vagy nullához konvergáló tapasztalata legyen. Hamar rá kellett azonban jönnie, hogy a megfelelő, és szakmailag is passzoló munkához több kilométert kell majd megtennie, mint amennyit agglomerációs tömegközlekedéssel érdemes és kényelmes. Mit volt mit tenni, autó után kellett nézni. Emlékeim szerint nem keresett sokáig, és nem is túl széles körben, egy kedves barátja ugyanis jelezte, hogy épp eladóvá válik a szeretett és dédelgetett Polo Classic Sedanja, benne kevesebb, mint százezer (!) kilométerrel.

Kanyarodjunk egy kicsit a típus felé. A 6N kódjelű, harmadik generációs Polót a Volkswagen 1994-ben dobta piacra, amivel a 86C kódjelű vakarcsot váltották, amilyet egyszer régen még majdnem én is vettem GT verzióban, de ez egy másik sztori. A 6N Polónak először a típus történetében szintén Polo néven futott már a három- és ötajtós változatokon kívül szedán és kombi változata is, ezek minimálisan más arcot is kaptak, mint a csapott hátú verziók. Ha ez nem lett volna elég, az angol szakzsargonban csak "shitload"-ként jelölt mennyiségű motorral árulták. Öt különféle benzinmotor hét variánsa mellett háromféle méretű dízel blokkot is képesek voltak az orrába beépíteni. A benzinesek teljesítménye a 45 lóerős egyliterestől a 100 lóerős egyhatosig terjedt, ha nem vesszük ide a 120 lovas GTi verziót. Dízelből a legkisebb 1.4 literes háromhengerestől az 1.9-es TDI-ig terjedt a skála, ez utóbbit talán még az is ismeri, aki nem igazán érdeklődik az autók felől, annyi más típusába is bekerült a VW-nek.

Olyan autók vetélytársaként dobták a piacra, mint az Opel Corsa, Peugeot 306, Renault Clio vagy a Ford Fiesta, igaz, ezeknél valamivel feljebb is árazták őket, így a legtöbb mai használtpiacos Polo híján van a legtöbb extrának. Ha nem lett volna elég az a több millió darab, amit előállítottak belőle, kapható volt még Seat Ibiza és Cordoba néven is, sőt, utóbbiból készítettek kétajtós coupe kivitelt. 1999-ben kapott egy visszafogott modelfrissítést, és ezzel el is húzta 2003-ig, amikor is a csapott hátú verzió átadta a helyét a pápaszemes negyedik generációnak, de a szedán még Classic néven továbbra is gyártásban volt két évig. Na, egy ilyen Classic került öcsém tulajdonába is, 1.4 literes, 60 lovas benzinmotorral.

Testvérkémnek kicsit több esze volt, mint nekem, amikor autóvásárlásra terelődött a téma, úgyhogy először elvitte autószerelőhöz átnézetni a kocsit, ahol végülis nem találtak semmi égbekiáltó hibát, és megnyugtatták, hogy vételi szándékai helyénvalók. Nem rohadt sehol a kocsi, bár van egy-két apróbb gyanús pont, de alul és az íveken teljesen tiszta. Az előző tulaj az átadás előtt megejtette a vezérléscserét, olajcseréket, egyéb nagyszervizes tételeket, nagyjából 300 ezer forintot költött rá az elmúlt egy évben, és ugyanennyiért is kínálta eladásra, baráti áron. Én is csak ilyen barátokat kívánnék magamnak.

Bevallom őszintén, az én radaromra autóvásárlások során sose került fel a 6N Polo. Számomra egyáltalán nem érdekes a forma, és a típus sem különösebben, a szedán változat meg nekem kifejezetten csúnyára sikerült, a kissé lapos orral, de égbe emelt seggével. Úgy érzem, hogy a Renault Thalia innen leste az instrukciókat egy törökszedán formához, csak az egyik szeme csukva lehetett a tervezőnek, így sikerülhetett még ennél is rondábbra. A 6N Polo Classic formája alapvetően nem bántóan csúnya, inkább csak jellegtelen, bár az is igaz, hogy évtizedek óta ez a jellemző a Volkswagen tervezőrészlegének szemléletére. Az Arteonon kívül formailag kívánatos VW nem nagyon került ki a gyárszalagokról az utóbbi jó harminc évben. Talán csak a Scirocco. Egy kicsit úgy érzem, elkalandoztam.

A Volkswageneknek viszont a formai jellegtelenséget ellensúlyozandó, általában van egy egész jó adujuk, pláne ezeknek a régebbieknek: megbízhatóak. Sajnos ez a modell speciel pont nem erről volt híres, de mivel rengeteg készült belőle, ha valami kéne hozzá, hát az lesz. Minden kopófogyó alkatrészből van rengeteg, és viszonylag jó árakon. Bár nem néztem szét direkt emiatt a közeli bontókban, de látatlanban mernék fogadni, hogy ha bármilyen karosszériaelem kéne, azt is játszi könnyedséggel lehet találni majd.

Az autót körbejárva azért látszik, hogy nem szalonállapotnak örvend már a kis Polo. Itt-ott válik már le róla a lakk, elég foltosak a sárvédőelemek, minél tovább nézegeti az ember, annál kevésbé szép látvány, de hát nem az a cél, hogy szép legyen, hanem az, hogy használható, és úgy tűnik, ez utóbbi kritériumnak teljes mértékben eleget tesz. A belső térben minden kézre esik, az ülések kényelmesek, ki tudom nyújtani a lábam, egész otthonosan érzem magam. Az ajtó halk, de jólesően tömör puffanással csukódik be, az én autóimra jellemző pléhdobozszerű csattanásnak nyoma sincs. Hátra ugyan kissé nehezen látok ki, a szedán forma miatt nem teljesen érzem, hogy hol ér véget az autó.

A motor beindításakor érdekes hangok csapják meg a hallószervemet. Egyrészt elég jól kifülelhető, hogy a ventilátor csapágyazása már a végét járja, elég halk, de magas frekvenciájú sípolás emelkedik ki a motorzajok közül.  Másrészt indítás után viszonylag nehezen találja meg az alapjáratot a blokk, az előző tulaj szerint hidegen jellemző pár percig a háromhengerezes, nem igazán szereti a télies időjárást, de amint bemelegszik, már nincs probléma vele. Öcsém jelezte, hogy előfordul, hogy nehezen indul be a kocsi, később kiderült, hogy a gyári immobilizer csatlakozójának visszadugása után ez utóbbi probléma eltűnt, az indítás utáni alapjárat is kisimult valamelyest.

Menet közben az tűnt fel, hogy - legalábbis a saját autóimhoz képest - valójában mennyire csendes az utastér, akár még nagyobb tempónál is. A 60 lóerős 1.4-es blokkról a pőre adatok alapján is látszik, hogy nem egy erőgép, ennek ellenére nincs különösebb gondja az autópálya-tempó elérésével, ha megadjuk neki a szükséges időt, de még ekkor is, miközben a motor 3500-4000 körül pörög, az utastérben különösebb nehézségek nélkül tudunk beszélgetni. 

Emellett érdemes lehet megjegyezni, hogy ezzel a blokkal egész jól fogyaszt a kis Polo, papíron 6-7 liter körül mozoghat a vegyes felhasználási l/100km fogyasztás, de öcsi mesélt már olyanról, hogy ezt 5,5 liter köré le tudta vinni. Még a hátsó üléseken is utazhattam (és aludhattam is), és bár kissé furcsának találtam, hogy ide már nem jutottak fejtámlák (kétezres évek elején a csak extraként adott hátsó fejtámlák bevett dolognak számítottak), alapvetően kényelmesnek találtam a helyet, nem panaszkodhatok a fej- és lábtér hiányára. 

A 455 literes csomagtartó mindenre elég, amire egy egyetemista használhatja, és bár komplett hűtőt nyilvánvalóan nem tud elnyelni jellegéből adódóan, az otthonról édesanyai szeretettel előállított mentőcsomagok úgy tudnak elveszni a nehezen megközelíthető éterben, hogy az ember néha kénytelen teljes egészében bemászni, hogy elérje a leghátsó sarkokba eltévedő, dobozolt töltött káposztákat. Öcsém letesztelte, tényleg helyet tud foglalni egy 180 centis ember az üregben, különösebb probléma nélkül, már ha nem klausztrofóbiás.

Az egyetlen pont, ahol az autó kimondottan nem tetszett, és úgy is éreztem, hogy emiatt nem érte meg az árát, az a váltó. Rövid ideig vezethettem ugyan az autót, de a legtöbbet félelemben tölthettem el, ugyanis a váltókarnak semmilyen visszajelzése nem volt arról, hogy most betaláltam-e a fokozatba, vagy sem. Mintha kikopott volna a teljes kulissza, úgy kavartam a málnalekvárt a szerkezetben. Emiatt a kuplungot se kezelhettem megfelelő magabiztossággal, bár ott is feltűnt, hogy mintha bizonytalan lenne kissé a fogáspontja. Eközben azonban kézzel kénytelen voltam a váltókart a helyén tartani, mert minden nagyobb gyorsításra képes volt centiket táncolni a kezem alatt, úgyhogy azon aggódtam, vajon kiugrik-e a helyéről menet közben üresbe. Egy mechanikailag rendben lévő váltóval nyilvánvalóan teljesen más lett volna az élmény, így azonban nehéz megmondani, hogy maga a szerkezet alapvetően mennyire kellemes, és mennyire jó partner a mindennapi felhasználás során.

Jelenlegi gazdája a szokványos vétel utáni tételek cseréjén kívül nem sokat költött rá az autóra egyelőre. Egyedül a törött jobb első indexbúra cseréje volt plusz kiadás, de erre sem mondhatjuk, hogy rejtett hiba lett volna, ráadásul pár ezer forintból orvosolva lett. Szerencsére az ilyen öreg járműnek még megvan az az előnye, hogy a szűrőket és az olajat a tulaj megfelelő körülmények között képes önnönmagának kicserélni, talán csak a légszűrő megrendelésénél okozott fejtörést, hogy két különböző cikkszám is meg van adva a típushoz, amik ráadásul különböző alakúak is, de nem volt egyértelmű, hogy mindkettő is van az összes típusban, vagy ez egy facelift előtt-után helyzet.

A Volkswagen Polo Classic titkos tipp lehet a párszázezerből lótifutis autót venni akaró embereknek. Első autónak ideális, rengeteg darabot találni belőle a használtautó piacon, mindenféle motor- és kaszniváltozattal. Figyelni kell azonban a rohadásra: a sárvédőívek, ajtók aljai, küszöbök erőszeretettel rozsdásodtak. Negatívumként lehet még megemlíteni, hogy ezek a harmadik generációs Polók nem álltak jó hírben megbízhatóság tekintetében. Az erőátvitelben gyakori a kuplungbowden-szakadás, és ami még rosszabb, a váltóolaj-szivárgás. Ha ez túl messzire megy, az a váltó ötös fokozatához tartozó csapágyának tönkremeneteléhez vezethet, ami már nem nevezhető mókásnak. 

Nem tipikus Polo 6N betegség, de elromolhat a hőmérséklet jeladó, a motor így nem kap elég dús keveréket, ettől pedig hidegen nehezen indulhat. Ismerős tünet? Emellett az elektromos rendszerek is megbolondulhatnak: gyakorta fordulnak elő hibák az elektromos ablakokkal, kellemetlenebb eset lehet azonban, ha az indításgátló vagy a gyújtás kezd el az érzelmeinkkel játszva előjel nélkül tönkre menni. Arról már ne is beszéljünk, hogy sok tulajdonos panaszkodott arra, hogy idővel mennyire elengedik magukat a belső térben a műanyagok, borítások, satöbbik, folyamatos csörgést, zengés-bongást előidézve ezzel.

Pozitív azonban, hogy bár drágább volt konkurenseinél, az anyagot nem spórolták ki belőle, így biztonságosabb volt a kor hasonló kisautóinál. A rugózás kényelmes, a zajcsillapítás kategóriában átlagon felüli, a futómű pedig stabil, a fékek és a féltengelycsuklók jól bírják a nehezebb körülményeket is. Látszik is a piaci árazáson: míg jobb állapotú Fiestát vagy Corsát lehet kapni már 250-300 ezer körül, igazán patika MK3-as Polót inkább félmillió körül érdemes keresni. Azonban ha nem kell a szépség, csak a stabilitás, akkor már az előbbiekhez hasonló árakon is elcsíphetünk rozsdamentes Polókat. Kezdem azt érezni, hogy öcsém valójában nem is csinált rossz bizniszt ezzel a vétellel. Csak balesetmentes közlekedést tudok hozzá kívánni! :)

Hogy ne maradj le a soron következő kalandokról, kövess Facebook-on, illetve most már Instagram-on is (!), valamint csatlakozz a csoportunkba is!

Martin autót vesz S01.E02. - "Utadat rohadó küszöbök szegélyezzék..."

2019 eleje: Martin elköltözött már a hegyről, hogy legalább az albérletdíjat meg tudja osztani többedmagával. Élete egy olyan katasztrófa, amit már azért egyre összevontabb szemöldökkel kísérsz figyelemmel, de még próbálod az otthoni orvosságos dobozod tartalmával kezelni. Bob Marley - Everything is Gonna be Allright című dalát dudorássza, hátha attól jobb lesz. Nedves és sötét hétköznapok jönnek egymás után, az egész lét egy sáros uszadékfának tűnik, szürke város, szürke falakkal, szürke autókkal a szürke hirdetési oldalakon. A madarak sem füttyögnek, csak összebújva áznak fészkeikben. A poloskák kezdenek már megbüdösödni a nyílászárók repedései között/alatt/-ben. Ezeken a napokon Martin kollégáival a hasznaltauto.hu-t böngészgeti, néha telefont ragadva, többnyire e-mailt írva, barátai mulattatásának kiapadhatatlan forrásává válva.

Szóval, megtörtént, aminek meg kellett történnie, a sarkamra álltam, és azt mondtam: igen, most már készen vagyok komolyan nézelődni, mi is van a piacon... Nem ezt vártátok? :D Lehet, hogy nem mutatkoztam be kellőképpen. Keresőimet mindenes'tre beállítottam, fel is vettem egy paraméterlistát, ami alapján elkezdtem az áldozataimat kiszemelni. Mik voltak ezek a szempontok? Mivel ritkán használnám, de akkor néha pályáznék is vele, ezért egy minimum 75 lovas szívó benzinest kerestem, lehetőleg valami fini japánt, de mástól sem feltétlenül zárkóztam el. Semmiképpen nem szedánt (kivéve, ha kétajtós coupe), mert néha, például költözés esetén, jól jöhet, ha mondjuk egy mosógépet be tudok pattintani hátra, de legalább tetőig tudom pakolni minden szarral. Tehát 3 vagy 5 ajtós, esetleg kombi játszhat. És volt még egy prioritásban másodrendű, de nem teljesen elhanyagolható pont: ne legyen piros. A piros sportkocsiknak való (szigorúan az én olvasatomban, szóval kövezni nem ér), és meg is hagynám nekik, egy ötajtós K10-es Nissan Micra ne legyen már piros, ha lehet. Karmazsinlila, kolbászzsírsárga, fűzöld? Teljesen nyugodtan, és miért ne? Csak nyugodtan. De piros? Jamaica a jamaikaiaké, a piros meg maradjon a sportautóké.

El is kezdődött hát a szőnyegbombázás, a kollégáim-barátaim engem, én meg őket nyaggattam mindenféle hirdetésekkel. Próbáltam utána is olvasni egy-két dolognak a talált típusokkal kapcsolatban, és közben másik kézzel hárítani a nyomásgyakorlást. Azt hiszem, teljesen természetes, az egyik első autó, ami után klaviatúrát ragadtam, egy PIROS Honda Civic volt. 86-os, E-AT generációs. Egész jól volt fotózva, és valami különös oknál fogva, nekem nagyon bejön a formája. Amitől pedig teljesen el vagyok ájulva, az a csomagtérajtó. Vagy csomagtérablak? Zseniális, és remekül megidézi a P1800-as Volvo-t, meg a későbbi 480-ast is, ugye, csak annál azért láthatóan olcsóbb. Ha van. Így hát ment az e-mail, majd a telefon is, ahol megérkeztek az első rossz hírek. Éppen az az oldala nem volt befotózva a járműnek, amelyiket a tulajdonosa egy kapuval teljes mértékben végigzúzta. Ajtó, első sárhányó teljesen kuka. Végighívtam a bontókat, semmi. Kértem képet az aljáról. Patchwork. Ez az autó nem lesz az enyém.

Akadt meg a szemem K10-es fehér Micrán is, mert olcsó volt, és nem nézett ki nagyon rosszul, de egyrészt akkor még Gyöngyöst elég messzinek ítéltem meg autónézéshez, másrészt 1.0-ás, 54 lovas motor volt benne, úgyhogy kilőtt egy elég fontos kritériumot. Ugyanitt sokáig szemeztem egy 440-es Volvo hirdetésével. A 440-es Volvo nekem nagyon tetszik, mindenki más hörögve öklendezett, akinek mutattam, de biztos vagyok benne, hogy csak nem értik. Vagy én nem, de a legkevésbé sem bánnám. Nekem szép, elég nagy, 90 lovas szívó, injektoros benzines, leheletnyit torkos, de cserébe kényelmes, van benne hely, szóval egy eltalált szerencsétlen kis tégla. De ez a darab, bár szépen néz ki, nagyon is, már két éve garázsban áll, bevallottan van némi gond a motorjával, és bevallatlanul még ki tudja mivel. Ennyi állás nem biztos, hogy segít, még ha garázsban történik, akkor sem. Bátortalan voltam, mert kicsit sokban is volt, bár aztán lement annyira, hogy már azt mondjam, lehet, hogy a hétvégén elindulok. Addigra eladták. Nem baj.

Szaladt elém MKII-es Polo GT hirdetése is. PIROS. Képeken szép, papíron ígéretes. 75 ló, 780 kiló környéke, ideális kihívója lehetne a kollégám Starlet-jének. Egy pont van, ami kicsit elbizonytalanít: 4 sebességes váltó. Oké, ez eddig nem volt kritérium, és nem is feltétlenül az, de egyből elindult a vizionálás, hogy rohadtul pöröghet már autópálya tempóban, ami nem a kis fogyasztás és leheletfinom mechanikus zajok melegágya. Tény, a fogyasztás másodlagos szempont volt nálam, tekintve, hogy tudtam, sokat nem fogom hajtani, bármit veszek, mert a városban még mindig a BKV az úr ilyen szempontból. Sokkal jobban zavart az, hogy három óra autópályázás után lehet, hogy úgy szállok ki a kocsiból, mintha egy Antonovval próbálnának leszállni a tarkómra. A hirdetés először októberben bukkant fel, majd később tavasz közepén. Utóbbinál szöszöltem néhány napot, mire úgy döntöttem, hogy egy nézést megér. Az eladó közölte, hogy épp most viszi egy tagnak eladni, aki tegnap hívta. Majd megcsörget, ha mégsem vitték el. Nem csörgetett. Nem baj.

Az első autó, amit konkrétan megnéztem, egy 626-os Mazda volt. Ötajtós? Pipa. Japán? Pipa? Szívó benzin, 75 ló felett? Pipa, pipa, pipa. Nem is nézett ki rosszul képeken, és még csak nem is piros volt. Egy probléma volt vele számomra már az elején, amit a fenti kritériumokban nem érintettem, de mégis szempont volt valahol: ha lehet, ne legyen nagy autó, épp csak akkora, ami a "nekem elég"-nél kicsivel több. És a 626-os már érintette a "nekem nagy" vonalat. Tetézte a bajt, hogy maga a típus sem tetszett. A régebbi 626-os egy fokkal jobban bejön, ha ugyanilyen árban lett volna, és legalább ugyanilyen állapotban, nem inogtam volna meg ennyire. Lementünk azért Csepelre megnézni, a kaszni egész rendben volt, a motor sem volt túlságosan gyanús (bár Tomi hallott némi fura zörejt az elején, meg is jegyezte, hogy talán hidrotőke?). A csomagtérajtó teleszkópok egy lepkefing erősségével próbálták megtartani az ajtót magát, eredménytelenül. Az ablakok működnek, a tetőablak nem, de talán könnyen szerelhető. Klíma van, valamit még hűt is. Mehetek vele egy próbakört? Rendben. A váltó...Hmm. A fokozatokat bármilyen vonalban kapcsolhattam, mintha nem lett volna kulissza. Csak úgy találtam meg őket, hogy nagyjából arra kerestem, ahol úgy éreztem, rendeltetésszerűen lennie kell egy ötsebességes autóban. A kormány elég döglött, szervo hol van, hol nincs. A pedáloknak egész erőteljesen ad-hoc jellegű fogáspontjaik vannak: a kuplungpedál lóg, a fékpedál fogáspontja valahol a padlólemez mögött, a gázpedál elég kétbitesnek érződik, van a padlógáz, meg a semmi. A belső tér viszonylag kulturált, szakadás, hiány nincs, de rettenetesen koszos. Vissza az eladóhoz. Ideiglenesen ki van vonva a fogalomból. Én, kezdőként - talán megérthető, talán nem - ennyi macerát még nem szeretnék. Maximum csak később. Nem baj.

Itt kicsit alábbhagyott a nézelődés emlékeim szerint. Persze a hirdetések jöttek-mentek a csoportban, sőt, egy kollégámnak egy Corollát is megnéztünk valahol a halál füttyén, nem is emlékszem már. De nálam kezdett elapadni a kezdeti lendület, vagy inkább igyekeztem türelmessé válni. Ha Dömének sikerült a Starlet-tel belenyúlni a jóba, nekem is menni fog. Csak várnom kell. Elkezdtem facebook marketplace-n is nézelődni. Piszkos nagy hiba volt. Beleszaladtam egy másik Polo II GT-be. Végül gyáva voltam leszaladni megnézni. Sőt, a közelebbi képeken már láttam, hogy ezt én nem szeretném. Rozsdapöttyök mindenütt, szinte már gyanúsan alacsony ár. Kihagytam inkább, aztán néztem a srác posztját, aki megvette, majd már a hazaúton szétrepedt a tank, és amúgy is orrán-száján fojt az olaj. Nem baj.

Közben Draskovics Andris videója is kijött valahol, vagy legalábbis velem szembe, ahol 150 ezer forintért vett egy elég lefingott Sierra-t, és boldog volt vele (nézzétek meg, azóta háromrészesre duzzadt az is, de érdemes lecsekkolni). Kicsit megint elkezdett opálosodni a tekintetem. Jó, egy rozsdás romhalmaz az egész, de patika a bele, és a motorja is jónak tűnik. És boldog. Én lehetek az? Rám találhat-e a?  Rátalálhatok-e én a? Válasz nélküli kérdésnek tűntek, és mintha az eső is elkezdett volna esni.

Aztán beköszöntött a tavasz vége. A nyár rárúgta az ajtót az áprilisi hóesésre, kivonszolta az utcára és egyből fejberúgta egy lájtos 30°C-kal. Alig volt meg az a pár nap, amikor már rövidnadrágot vehettem a télikabát alá. És kicsit én is bedurrantam. Találtam is egy hirdetést a facebookon, egy jóáras, bár lejárt műszakis Nissan Sunny Coupe-ról. Rettenetesen beindult a szívverés. A képeken patikának tűnt, nem PIROS, hanem valami meghatározhatatlanzöld, 82 ló, gyönyörű barnás beltér, musthave. Kicsit messze van, Balaton túlsó sarkában, ameddig már nem biztos, hogy ellátsz a vizibiciklin ülve. Írás az eladónak, bácsié volt, most nála áll kihasználatlanul, eladni akarja, nem árulni. Rozsdamentes, pöccröf, ha kell, műszakival együtt. Rohanok is.

Végtelenül naiv ember vagyok, úgy tűnik. Sokszor pofára estem már, mégis mindig abból indulok ki, hogy az emberek azért mondanak dolgokat, mert azok úgy is vannak. Igen, igen... tartsd vissza a röhögést. Hihetetlenül idealista gondolat, én is belátom minden huszadik percben, amikor akár hozzám közel álló emberek is átvágnak és a szemembe hazudnak, mégis, újra meg újra képes vagyok beleszaladni ebbe. Még némi határértéken belüli ingadozást el is fogadnék. ANNYIRA naiv még én sem voltam, hogy azt mondják nekem, hogy rozsdaMENTES, akkor tényleg, egy fia rozsdát sem fogok találni. Ha még valamelyik ablak alatt van némi csipa, vagy egy-két elemen egy kisebb pörsenés, mitadisten az alján egy leheletnyi folt, belefér. Nem csodát vártam ám, csak majdnem. De az első lehajolásnál a jobb hátsó küszöb ilyen állapotban fogadott, amit igazából pozitívabb irányba billenthet, hogy botrányos szögből sikerült lefotóznom:

És oké, lehet, hogy ez egyeseknek semmi, sőt biztos lesznek még ezen az oldalon is kontentek, amik után sírva idézem vissza, hogy miért nem vettem meg anno ezt a Sunny-t hiszen csak egy öklömnyi lyuk volt a küszöbben, mi is az. Fogadni mernék rá. De én egyből óriási költségeket vizionáltam egy karosszérialakatosnál, meg éves sorban állásokat. Ne hőzöngj, első autó lenne, nincsenek tapasztalataim bizonyos dolgokkal, épp csak bele szeretnék kóstolni, de hall ezt-azt az ember. Nem veszem készpénznek, de iránynak vehetem. Amúgy a belseje szép, de ebbe is kellenek teleszkópok, a műszerfal mállik, tele van szeméttel, látszik, hogy már áll itt egy ideje. Próbakört nem tudok menni, bár beindul, de egy törött projektautó állja el a kapu útját. Sokat utaztam érte, nagyon reménykedtem, de tudtam, nem szabad ezt így megvennem, mert nincs keret a végére érni. Kívül mosolyogtam, hogy alszok rá egyet, de belül zokogtam. Tudtam, hogy nem lesz az enyém. Nem baj.

Jött egy lájtos beszélgetés egy 740-es Volvóról zuglói lokációval. Tetszene, de a tulaj legalább töredelmesen bevallja, hogy azért olcsóbb a szokásosnál, mert bőven lenne vele tennivaló. Nem is nagyon vészesek, inkább tényleg csak vizuális, kapok képeket, minden frankó. Kicsit hezitálok, de nekem ez még mindig nem keret, meg azért, na, nagy is. És SZEDÁN.  Ezzel egy időben azonban felkerült hahura egy világoskék 345-ös Volvo is. Képek alapján sokkal ígéretesebb, kétliteres benzines, egetverő 95 lovas Redblock-kal, de négysebességes (!) váltóval. Frankó tetőcsomagtartóval, kék plüss belsővel. Idős bácsi a tulaj, a kérdésemre, hogy mi a helyzet a rozsdával, gyanúsan hosszú megtorpanás után jön a válasz, hogy hát nem mai autó, de nem vészes. Martin, b#szdmeg, te ebbe bele fogsz szaladni megint, még szerencséd, hogy most csak Budapesten kell végigbékávéznod egy olyan helyre, ahol már csak számok az utcanevek, nem pedig a Balatonra kell vonatoznod négy órát. És tényleg. A kis rozsda nagyjából annyit takart, hogy kevés van, ami rozsda színű. Alul végig körbe volt rohadva, de azért néhol a jó szándék jeléül legalább felcsiszolták, mielőtt teddy-hengerrel hasonló kékre mázolták volna, mint a többi részt. Egyes helyeken úgy nézett ki az autó, mintha egy levelestésztás süteményt leöntöttek volna némi cukormázzal. A motor kézi szívatós volt, úgyhogy nem rovom fel neki, hogy hosszú percek után sem nagyon találta az alapjáratot sehogy, mert ez simán lehet, hogy ilyen, nem értek hozzá. Ki kellett, hogy derüljön már idáig, hogy kanapé-autóbuzi voltam idáig. Nem baj.

Szembe kellett néznem magammal, és belátnom, hogy saját magam ellensége vagyok már megint. Lehetetlenül alacsony áron akarok majdnem tényleg patika autót venni. De akárhányszor mondták ezt nekem, csak egy ellenérvem volt: a Starlet. Az átkozott Starlet. Mindent teljesített, ami kritérium volt, és nem, én nem akarom elhinni, hogy ilyen egy életben csak egyszer lehet. Vagy akkor legyen már az én életemben is. Nem lehet? Oké, akkor csöndben maradok.

Kereséseim közben elkóvályogtam egy metálzöld Opel Tigra felé. Oké, nem JAPÁN, de ezt el tudom engedni egy klímás, 90 lovas coupe-nak. B Corsa az alap, szóval alkatrész csak lesz, a motorról nem sok jót mondanak, Döme röhög, hogy olajat figyeljem, meg hogy miért nem nyitok fodrászatot. Megnézem a képeket, egy kicsit mintha csipás lenne az egyik kerékjárati ív, ha ez a legnagyobb baja, belefér. Kicsit messze van Pesten belül, épp időm sincs olyan túlságosan sok, limitált a délutánok száma. Eladó felhív, rozsdával mi a helyzet? Rozsda? Az nincs. De hát a képen... Az? Nem tudom, miről beszél... Holnap megnézném azért. Sajnos már eladtam. Nem baj.

Kezdtem kicsit babonás is lenni, meg is jegyeztem a lakótársamnak. Az a baj, hogy bármelyik autót is mentem el megnézni, megmondtam neki, vagy többeknek is előre, hogy igen, megyek és ma megnézem. És ezeket egyiket sem vettem meg. Lehet az a baj, hogy elmondom, és ki kéne próbálni, hogy egyszer inkább kussolok, és csak lemegyek titokban megnézni valamit, hátha haza is jövök vele. Ezen hétnek végén pedig elém vetődött facebook-on egy hirdetés. Kapcsolatfelvétel, telefon, cset, minden. Jönnek az infók, a fejemben szól a csengő, nem kéne ez neked. Martin, b#szdmeg, megint bele fogsz szaladni. Nem mai autó. Bele. Kicsit törve is volt már, de szépen fel lett újítgatva. Fogsz. Rozsda? Minimális. Szaladni. Rohadt messze van, de épp szabin vagyok, csak meg kéne nézni. B#szdmeg.

Ha lemaradtál volna, a korábbi részekről:
1. Rész: Pilot