Gumival, vagy gumi nélkül?

Lassan három hónapja írtam legutóbb Gócról. Többször eszemben volt már, hogy kellene egy rövidebb mesét firkantani az utóbbi hónapok nyűgjeiből és használatából, de az az igazság, hogy csak mostanra sikerült egy egész kerek posztnyi történést összehozni. Mert ha röviden akarnám összefoglalni az elmúlt három hónap eseményeit, még mindig sikerülne egy mondatban: Fiatom csak akkor állt meg, ha meg kellett állni, és mindig ment, amikor menni kellett.

Októberi írásomat azzal fejeztem be, hogy Gócot végül meghirdettem különféle platformokon eladásra. Itt pedig egy óriási hibát követtem el, ugyanis gyakorlatilag írásba adtam a tervemet. És ha valamit megtanulhat az ember élete során, főleg, ha kétes biztonsággal működő műszaki cikkekel bástyázza körbe életét, az az, hogy soha, semmilyen körülmények között nem szabad leírnia, hangosan kimondania, vagy csak gondolataiban határozottan körvonalaznia, hogy milyen dolgokat tervez az adott tárggyal a meghatározható közelségű jövőben. Mert ezek a tárgyak ismerik az irányukba érzett bizonytalanság okozta félelmet, és bizony alaposan el is kezdenek rájátszani, amint feltűnik nekik egy-egy baljóslatúbb megjegyzés, gyanús félmondat, vagy ferdébb tekintet. Mind ismerjük azt a nyomtatót, ami akkor gyűri be a papírt, amikor nekünk a legsürgősebb lenne kinyomtatnunk valamit, vagy azt a beléptetőkaput, ami akkor nem érzékeli a kártyánkat, amikor nagyon igyekeznénk egy adott irányba, aminek ő az útjában áll. Én a fejemre rajzoltam a célkeresztet a legutóbbi írásom záró bekezdéseivel, hiszen már a megjelenés másnapján ez a látvány fogadott:

Persze mondhatnánk, hogy ez a dolgok rendje, a kis Fiat régóta nem produkált semmi olyasmit, ami életveszélyes lett volna, vagy csak simán kérdőre vonhatta saját használhatóságát. A leghidegebb napokban is pöcc-röff elindult bárhova, mind a négy henger azonnal munkába állt, és úgy húzott, mintha az 54 ló azonnal szét akarná feszíteni a papírkasznit. Ez az apró olajfolyás se tűnt fontosnak, de szinte rögtön azután jelentkezett, hogy kicseréltettem benne a váltóolajat, ami miatt egy kissé gyanús volt, hogy ott mentek félre a dolgok. És még eleinte csak néha-néha tűnt fel egy apróbb folt a kocsi alatt, egy idő után elkezdett mindennapossá válni a kiterjedtebb tócsák megjelenése. Görcsösen figyeltem a dashboard-ot, mikor villan fel a fény, hogy kevés az olaj, és minden indulás előtt megnéztem már a szintjelző pálcát, de semennyit nem mozdult a folyadékmennyiség, hiába állt minden egyes megállás után az autó alatt egy kisebb pacsmag. Egy idő után kezdtem arra gyanakodni, hogy talán nem is az olaj folyik, hanem a lecserélt termosztátra nem került fel teljesen jól a cső, ami miatt a hűtővíz esetleg szivároghat, ráfolyik a váltóházra, ami nem lett letakarítva, és arról mossa le az olajat. Végül azonban kiderült egy kivételesen cidris téli napon történő kicsit komolyabb, szerelővel megtámogatott átnézés után, hogy inkább a gyújtáselosztó tömítése adhatta meg magát. Ezt a Pató Motorsportnál egy jól irányzott o-gyűrű cserével orvosoltuk is.

A másik, nagyobb volumenű történés még november környékén következett be, amikor hosszas lamentálás után eljutottam oda, hogy téli gumit veszek a Fityóra. Eleinte márkásabb használt szettet terveztem vásárolni, sőt, egy darabig négyévszakosban is gondolkoztam, de a végén eljutottam arra a szintre, hogy nem tudhatom, mi történhetett bármelyik használt gumival, és nem is spórolnék vele, csak mondjuk párezer forintot egy vadiúj, kevésbé márkás szetthez képest (ilyen méretben mondjuk egyetlen komolyabb gumi volt, a Continental-é, de abból négy darab erős értéknövelő tényező lett volna, tekintve, hogy ugyanannyiba került, mint az autó maga), ezért az új, Sumitomo márkájú téligumi mellett tettem le a voksom. El is mentem a gumishoz annak rendje és módja szerint, lecserélték, fizettem, távoztam. Másnap éppen boltba indultunk, amikor a kocsi felé vetettem tekintetemet, és úgy éreztem, mintha valami nem stimmelne:

Furcsa érzés fogott el, de csak a visszaúton jutottam oda, hogy azt mondtam, csak ránézek, mi is a helyzet. És hát jól éreztem: a jobb hátsó gumi teljesen lapos volt. Hogy őszinte legyek, leborult némi köd az agyamra, mert egy egynapos gumitól mindent vártam, csak azt nem, hogy másnap laposabb legyen, mint a tinisztárok segge. Hogy a túróba tudom én ezt egyáltalán visszavinni a gumishoz, hogy megnézzék, mi a gond? Így egy métert nem tudok gurulni, a trélerezéshez is kéne valami, szóval ez így eléggé necc. Viszont eszembe jutott, hogy tökéletes alkalom ez egy olyan szerkezet beszerzéséhez, amit már korábban is fontolgattam, de most ténylegesen használni is kell: a szivargyújtóról működő autós kompresszoré.

Ha van olcsónak tűnő, valóban olcsó, és emiatt teljes mértékben használhatatlannak látszó szerkezet, akkor ez az. Azonban társírónk, Balázs is próbálkozott már hasonlóval, ki is kérdeztem, és azt mondta, hogy 5-10 perc alatt fel lehet fújni vele egy teljesen lapos gumit, nekem pedig ez kellett. Meg persze az, hogy ezután legalább 500 métert kibírjon az egész hóbelevanc, amíg eljutok a feltételezhető javítás helyszínére. Úgyhogy irány a bevásárlóközpont, kemény 3000 forint kiadása után pedig már a kocsinál is álltam, hogy működésre bírjam ezt az olcsó műanyagokból összepattintott, meglehetősen kevés bizalmat gerjesztő szerkezetet.

Az első pár percben teljesen reményvesztett voltam, mivel a gép a hangos berregés és az emiatt keletkező folyamatos ugrándozás mellett nem villantott semmi látványosat. Pár perc után azonban észrevehetővé vált, hogy szinte mérhető mennyiségű levegőt képes ténylegesen bepréselni a rákötött gumiabroncsba. Tíz perc alatt pedig már értékelhető 1.5 bar-ra fújta a lufit, amivel azért már legyőzhetőnek tűnt a gumisig tartó táv. Ezután eltettem pihenni a masinát, gyorsan leborítottam egy vödör vízzel a gumit, hogy lássam, hol ereszt, de nem találtam semmilyen buborékképződést. Kínomban levettem a szelepsapkát, és befújtam WD-40-nel a szelepbe. Meg is jelentek a kis piszkos buborékok! Úgyhogy másnap már konkrétumokkal tudtam odaállni a mesterhez, aki ingyen és bérmentve kicserélte a szeleptűt, azóta is feszesen és peckesen áll mind a négy kerekén a kis Fiat.

A hirdetésre először december közepén kaptam érdeklődőt, ráadásul egyből kettőt. Az egyikőjük kollégám barátjának testvére volt, Pestre költöznek, kéne valami szaladgálós ami olcsó, és az enyémnek jó a híre (csak volt valami haszna ennek az egész blognak :D ), de pár nap múlva kiderült, hogy a klíma hiánya miatt végül Góc kikerült a szórásból. Hanem a másik érdeklődő napokon keresztül telefonált, mikor tudná megnézni a kocsit, és semmi nem rettentette el, még az sem, hogy éppen szerelőnél volt a Fiat újabb átnézésre, illetve a fent említett o-gyűrű beszerelése miatt.

Jöttek az ünnepek is, nem akartam a hazamenetel előtt pár nappal eladni a kocsit, kényelmesebb mégiscsak 500 kilométert inkább autóval megtenni, mint vonattal, pláne ilyen vészterhes időkben. De az ünnepek lementek, visszajöttünk Pestre, úgyhogy újra felraktam az időközben lejárt hirdetést, amit meglátva a kolléga újra hívott, hogy mikor jöhetne. Megegyeztünk a hétvégében, ami előtt még azért a barátnőmmel felmentünk Kékestetőre a kis Fiattal, koponyám hátsó fertájában azzal a tudattal, hogy lehet, hogy ez lesz a legutolsó közös utunk.

Vasárnap még leugrottam a cuccokért, amiket a kocsiban hagytam, mobiltartó, szerelőkesztyű, motorolaj, szerszámosláda, hasonlók. Amikor a csomagtartót kipakoltam, még egyszer ránéztem a doblemezekre, és elég feltűnően meg voltak már rohadva. Szóval már nem csak a hátsó váznyúlvány rozsdás, de konkrétan a doblemezek belseje is úgy recseg, mint egy szelet Milka Waffelini. A jobb hátsó doblemezen pedig egy apró lyukat is felfedezhettem, amin keresztül kiláttam a kerékig. Enyhén levert a víz, hiszen így tudatosulhatott bennem, hogy ezt az autót nem fogom annyiért eladni, amennyiért hirdetem. Vagy talán sohasem. Kellemetlen ez egy olyan jármű esetében, amire elég sokat költöttem az elmúlt egy évben.

A barátnőm megkérdezte a megtekintés előtt egy órával, hogy minek örülnék jobban, ha eladnám az autót, vagy ha nem. Látta rajtam, hogy izgulok, be vagyok feszülve, mert mégiscsak egy hibás portékát árulok, még ha ezt a hirdetésben jeleztem is. Öreg kocsi, előfordulnak már ilyen korban a rozsdák, de lehet, hogy magasan van az ára. Nem tudtam neki válaszolni. Örülnék is, meg nem is. Örülnék, mert tudom, hogy még rengeteg pénzt rá lehetne locsolni, hogy igazán jó legyen, bár most már inkább csak szépészeti beavatkozások lennének rajta. Meg persze a tank cseréje, mert ugye, az is rozsdás. Ezen kívül viszont "csak" lakatolni kéne, meg némi festék sem ártana, főleg a csomagtérajtónak. De ezek mind olyan dolgok, amik a működését és használhatóságát nem befolyásolták, csak a vizsgaképességét és a rá szegeződő tekinteteket. Viszont nekem valami más kéne már, ami kényelmes hosszabb távon is, bőröndöt nem csak a hátsó ülésre tudunk pakolni, és nem durran be benne a jobb vádlim húsz perc vezetés után. És nem is örülnék, mert mégiscsak, lassan egy éve a tulajdonom, mindig mindenhova odaértem vele, bármikor menni kellett, elindult, megy, dudál, kanyarodik, megáll, világít (és már csak akkor, amikor én akarom), szóval teljesen használható lett, bár a félsz minden egyes indulásnál bennem van, ő nem szolgált rá a rettegésemre.

Végül kis késéssel megjött a srác egy szerelő pajtásával, megmutogattam a hibákat, rákérdeztek, hogy mi volt cserélve, amit készséggel elmeséltem, mentek vele bő 200 métert, majd csak és kizárólag annyit alkudtak az árból, hogy elmondhassuk, hogy nem a hirdetett áron vették meg. 299 ezerért volt meghirdetve, és 280-ért cserélt végül gazdát, igaz, hozzáadtam a nyári gumikat is, mert nem volt kedvem foglalkozni vele. A srác elmondta, hogy messze ez a legjobb autó amit láttak, még a hibáival együtt is. Korábban neki is volt már egy 900-asa, de most nagyon Sportingra vágyott, a Seicento viszont neki túl gömbölyű. Cinque-ból meg hát nem nagy a felhozatal, az enyémen kívül egy volt csak, de az reménytelennek tűnik már ránézésre is.

Így történt hát, hogy eladtam a Cinquecentót is. Hogy megbántam-e? Nehéz megmondani. Miután kezembe nyomták a pénzt, egész este elég letargikusan ültem a monitor előtt, nézegettem a régi képeket, mint a tinik szakítás után, és mi tagadás, szomorú voltam. Kis Góc elvitt minket csomószor haza meg vissza, jártunk vele a Balatonon, a Kékestetőn, hasznát vettük a home office éra alatt pakolásnál és bevásárlásnál, rengeteget mentünk vele. A 9 hónap alatt, amíg nálam volt, több mint 4000 kilométert tekertem bele, ami nem tűnik soknak, de azért ezzel az autóval nem is volt kevés.

De be kell látni, hiába szónokoltam amellett, hogy mindenkinek ilyennel kéne járni, és jobb lenne a világ, önnön magamat köptem pofán azzal, hogy rájöttem, nem arra való, amire nekem egy autó kell, és ezért tettem is. Többnyire hazajártunk a kocsival, és 500 kilométer autópálya nem a Cinque terepe. Folyamatosan féltem, hogy eltaposnak, és a 100-as tempó csak arra volt jó, hogy a kamionokat nagy nehezen megelőzzem, de utána én voltam a következő akadály minden autobahn-felhasználó szemében. Azt még most is tartom, hogy ha az ember főként csak városban használ autót, tényleg megmentené az emberiséget (vagy legalábbis későbbre tolná a kihalását), ha ilyen apró autókkal járna, mert az esetek 80-90%-ában nem kell ennél több. Én viszont pont nem városban használtam, a pályázáshoz viszont több kell mégiscsak, legalább erőben, de egy kicsit méretben is. Ha lenne annyi pénzem, hogy két autót egyszerre tartsak fent, megtartottam volna, bizonyisten. Így azonban mennie kellett. És megszakad érte a szívem. Nem is szerelem volt ő nekem, hanem bajtárs. Mint egy jó kutya, aki mindig, engedelmesen tette a dolgát.

Nem tudom, mi lesz helyette. A jelenlegi használatutó-piac teljesen rottyon van, még a bontószökevény rozsdahalmokat is szinte aranyáron mérik. Ráadásul a vírushelyzet miatt Pesten kívül nem is nézek autót, nincs kedvem tömegközlekedéssel sehova sem utazni. Amennyi oltásellenes vírustagadó van mostanság, bármelyik út oroszrulettel egyenlő. Előbb-utóbb azonban kelleni fog egy olcsó autó, mert ha vége lesz a HO-karanténnak, a munkába járáshoz most már elengedhetetlen lesz számomra. Ezen okokból is látszik, hogy egy idióta vagyok: nem kellett volna eladni, és megúszok egy csomó problémát. Vagy legalább nem most. De nem, muszáj volt, és ezt úgysem érti meg senki. Még én sem.

Hogy mi lesz helyette, az még a jövő zenéje. Egy biztos: ha kiderül, itt tuti megjelenik :D Hogy ne maradj le a soron következő kalandokról, kövess Facebook-on, illetve most már Instagram-on is (!), valamint csatlakozz a csoportunkba is!