Időről-időre szembe kell, hogy találjam magam azzal a problémakörrel, hogy milyen ellentétes elvárásokat támasztok az élettel kapcsolatban. Vettem egy olasz autót, aztán elvártam tőle, hogy jó legyen. Egy jó autót akartam venni, amivel nincs gond, miközben fent akarok tartani többed-magammal egy autós blogot, ami arról szól, hogy szar autóink vannak, és küzdünk velük. Szeretnék szerelgetni, de alig van rá időm. Szeretnék érteni hozzá, de segg hülye vagyok.
Félreértés ne essék: nem vagyunk profik, nem is nagyon értünk hozzá, bár azt bátran kijelenthetem, hogy színes szerkesztőségünkből én állok a legtávolabb a professzionalizmustól az autók szerelését tekintve. És bár folyamatosan megbeszéljük, milyen fasza használt autókat láttunk, hogy mennyire jók a japánok és a németek, és milyen furák és hóbortosak az olaszok és a franciák, de aztán minden racionális érvet sutba dobva mégiscsak megvesszük a hülyeségeket. Balázska már hét számjegyű összegeket égetett el 340-es dízel Volvókra, Calderon megvette a legolcsóbb kapható Fabia RS-t nagyságrendileg hétszázezerért, aztán ráborított egy milliót, és a végén eladta nagyjából ugyanannyiért, Tomika pedig a már megénekelt Suzuki és a jobb napokat is látott, olajcsipegető Toyota mellé vett egy Nissan Sunny GT-t, ami az utóbbi majdnem egy év alatt összesen ha 2-300 kilométert tett meg alatta, de amúgy folyamatosan baja van. Ilyenekkel nyugtatgatom magam mindig, amikor a saját szaraimra nézek: nem vagyok egyedül. Fiatalok vagyunk, és idióták. Ezt néha szem előtt kell tartanom, mert a racionális énem már rég magamra-, vagy jobb esetben csak simán felgyújtotta volna a kis sárga görcsöt, Gócpontot, minden pénzügyi problémám origóját.
A legutóbbi posztot május végén írtam, amin én magam is meglepődtem. Nem azért nem jött a folytatás, mert annyira nem történt semmi, éppen ellenkezőleg. Rengeteg dolog történt, de többé-kevésbé apróságok, úgyhogy meg kellett várni, amíg összegyűlik egy csokorra való, amit közzétehetek.
A jobb hátsó lámpa problémájának megoldása után végre elkanyarodhattam az eredetileg tervezett nagyszerviz felé, a Pató Motorsporthoz. Itt megtörtént a várva várt olajcsere, a vezérléscsere, át lett nézve még egyszer az egész kocsi, bekerültek az új szűrők, és egyéb apróságok. Igaz, hogy a váltóolaj cseréje, valamint a fékfolyadék cseréje egy félreértés folytán elmaradt, illetve későbbre tevődött, de összességében már egész jónak tűnt az autó, műszaki szempontból.
Úgyhogy jöhetett, aminek jönnie kellett, vagyis az első autópályás hazaút. A Cinquecento-s csoportban rettegve kérdezgettem napokig a kollégákat, hogy fog ez az egész történni, mik a tapasztalatok, és nagyjából olyan válaszokat kaptam, amikre számítottam, és amire számítani is lehetett. Ez a kocsi nem oda való. Persze többen mesélték, hogy simán elérték a 130-140-et is, de a kevésbé elvakult fanatikusok meg-meg merték jegyezni, hogy azért ez nem esik olyan jól sem a technikának, sem a pilóta idegrendszerének. Könnyű, és magas építésű autó, szóval a forszírozott tempó látványos elkönnyülést jelent, amelynek a következménye egy olyan érzés, mintha az orr kicsit elemelkedne a talajtól. Az egyik tulajdonos úgy jellemezte, hogy ha kitenné az ablakon a kezét, tuti felszállna.
Indulás előtt eme kolléga még beugrott hozzám, hogy az autóval kapott Sanyo rádióért cserébe elhozzon nekem két ajtóbehúzót, amiről csak a helyszínen derült ki, hogy színben nem teljesen passzolnak, de legalább nem tűnnek annyira csúnyának, úgyhogy azokat indulás előtt gyorsan kicseréltem. Remélem, hogy az eredetiek megpucolása után visszatér beléjük valamennyire az élet, és visszacserélhetem, mert a világító szürke a régi fekete után annyira elüt a belsőtől, hogy az engem kissé zavar.
Az autópályázás Céda óta nekem egyenlő a rettegéssel, ha gyenge, és számomra új, egyébiránt régi autóról van szó. A rádió hiánya miatt legalább folyamatosan figyelhettem minden gyanús zajra, és szagra, ami persze leginkább beutaló a gasztroenterológiára gyomorfekély gyanújával. Gödöllőnél már meg is jelent némi égett műanyag szag, nagyon reméltem, hogy csak kintről jön, és tíz perc után meg is szűnt, az autó pedig nem mutatott semmiféle defektust, úgyhogy kezdtem megnyugodni. Kedves barátnőm hazaéréskor olyan mondattal lepett meg, amit általában szex után hallok: "Ez nem is volt olyan szörnyű, mint gondoltam."
A visszaút már eseménydúsabban telt, olyan vasárnapra esett ugyanis, amikor rettenetes módon leszakadt az ég. Az egész út alatt mehetett tehát az ablaktörlő, ráadásul inkább nyuszi, mint teknős állásban. Nagyjából félúton voltunk, amikor érkezett az első meglepetés: elkezdett villódzni a ködlámpa jelzőfény a műszerfalon. Tudtam, hogy nem én kapcsoltam be, és innentől nem is tudtam kikapcsolni, hol elaludt, hol felgyulladt. Ezután nem sokkal elkezdte ugyanezt a játékot a hátsó ablakfűtés piktogramja is. Néhány kilométerrel később a villódzás elmaradt, helyét a folyamatos világítás vette át. Mire visszaértünk Pestre, már csak azt vehettem észre, hogy O-állásban is világít az összes fényszóró, hátul még a ködfényzárók is, miközben pörög a hátsó ablakfűtés, rendíthetetlenül és kikapcsolhatatlanul.
Újabb kört kellett tehát megejtenem az autóvillamosságinál, addig pedig minden nap jártam le megmérni, hogy mennyi feszkó maradt az aksiban, mert nem akartam úgy járni, ahogy Cédával párszor, vagyis, hogy már el sem tudok indulni. Mire viszont a szervizbe indultam, változtak a tünetek: már csak a szélvédőfűtés égett, viszont a fényszórók semmilyen állásban nem voltak hajlandóak ugyanígy tenni. Az autóvillamosságis azzal indított, hogy lehet, hogy indexkar csere lesz belőle, vagy biztosítéktábla-gond lesz, amikben erősen kételkedtem, legalábbis a biztosítékokat átnéztem párszor, a ködfényzáró és az ablakfűtés gombjai meg a műszerfalon vannak, nem a kallantyún. Délután már jött a telefon, hogy ebben a részben igazam volt: valójában a bal oldali B-oszlop tövében volt teljesen elszakadva a kábelkorbács, néhány kábel összeégett egymással, ez okozta a rövidzárat, és a világítási anomáliákat. Kicseréltek fél méter kábelt, úgyhogy most jónak kell lennie egy darabig ennek a résznek, de ez rövid időn belül a második kábelgond, kezdek aggódni. Utólag pedig már nem vagyok benne biztos, hogy a hazaútnál tapasztalt égett műanyag szag nem innen jött, de az meglep, hogy ezután még 300 km-t tettünk meg, mire tünete lett a problémának.
Ezután pedig jött a maradék szervizelés, Patóék az elmaradt váltóolaj- és fékfolyadék csere mellett kicserélték a gyertyákat, illetve meghegesztettek egy apró tartót a kipufogónál, ami miatt eddig furcsa rezgő hangot hallatott, ezen felül az üzemanyagszagot megelőzendő kifújták tankszellőztetőt is. Hátha ezzel elejét vesszük a tankolás utáni utastérbe áramló benzinszagoknak (update: nem). Hazafelé úton viszont furcsa hangokat tapasztaltam a kuplung felől, szóval elkezdhetek megint aggódni, hogy újabb soktízezres javításnak nézhetek elébe.
Nem nyugtat meg a tudat az excel-táblát nézegetve, hogy már majdnem háromszor rálocsoltam az árát az autóra, de még mindig fel-feltűnnek problémák. Ahogy az sem, hogy ennyi pénzből már szinte biztos, hogy vehettem volna kissé drágábban valami olyat, amivel viszont nincs ennyi gond, kapásból. De az élet elbaltázott döntések sorozata, én meg idióta vagyok, mint ez kiderült már oly' sokszor ezen sorokból. Július végére nyaralás van tervezve, szóval reméljük, hogy azt az utat ki fogja bírni. Ha nem, akkor legalább lesz egy újabb sztori hamarosan.
Hogy ne maradj le a soron következő kalandokról, Calderon, Balázska és Tombar történeteiről, a Koncept Keddekről és a Carspotting-okról, kövess Facebook-on, illetve most már Instagram-on is (!), valamint csatlakozz a csoportunkba is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése