Az utóbbi jó másfél hónapban nem nagyon jöttek hírek a Cinquecentoról. Az a helyzet, hogy a váltóolaj-csere után elfogytak a sürgősebbnek ítélt feladatok az autóval kapcsolatban, és ott tartottam, ahol Cédával talán sosem: az kis Góc megbízhatóan tette a dolgát.
Tudom, tudom, én is azért vettem a kis sárga szörnyeteget, nehogy teljes kontenthiány legyen az oldalunkon, de ha a kocsival egyszerűen nem történik semmi, mert jó, akkor nem lesz miről írni.
Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden száz százalékos rendben ment volna. Már korábban is említettem, hogy akadtak még nem túl sürgős, de azért hosszú távon megoldandó problémák, mint a benzinszag, vagy a magas hűtővíz-hőmérséklet. Ez utóbbi kezdett égető problémává válni, majdnem szó szerint, ugyanis a nagy Balatonozások után a a következő utunk a szadai Szafariparkba vezetett.
Tekintve, hogy a cirkusz nem tudott műsorokat tartani a koronavírus miatt, úgy döntöttek, hogy egy autós szafari keretén belül be lehet vezetni kicsit az állatok közé, megetetni őket, hasonlók. Elég sokáig terveztük a helyszín meglátogatását, és bár bennem van némi ellenérzés az ilyen programokkal kapcsolatban, nyár végén végül le is tudtunk jutni. (Lapzárta után pedig érkezett a hír, hogy két elefántjuk el is pusztult nemrég, és egy harmadikuk életéért is sokáig küzdöttek. Nyugodjanak békében.)
Ami miatt már akkor is aggódtam, hogy ezt a körülbelül egy órás programot lépésben haladva kell megtenni. A lépésben haladás pedig nem Góc kedvenc elfoglaltsága, hiszen ilyenkor bár lassan, de töretlenül elkezdi 100°C felé melegíteni a vizet. Na, itt már odáig fajult a helyzet, hogy eltolta 110°C-ig is a mutatót, fel is villant a túlmelegedett hűtővizet jelző lámpa a dashboard-on. Bár esős volt az idő, de eléggé fülledt is, nagyjából 35°C lehetett a kinti hőmérséklet. Nem nagyon örültünk neki, hogy a teljes motor megfőzését elkerülendő be kellett kapcsolnom a fűtést. Ráadásul nem húzhattuk le emellett az ablakot, mivel akkor a környező tevék hónaljig behajoltak volna az utastérbe, hogy megtalálják az utolsó eldugott répát is a kesztyűtartóban. Minden egyes porcikánkat átjárta a beduin életérzés.
Már induláskor feltűnt egy másik probléma is: a jobb hátsó gumi mintha kicsit laposabb lett volna. Reméltem ugyan, hogy csak a szemmértékem rossz, úgyhogy a szadai utat még oda-vissza megjártuk, és csak egy héttel később egy bevásárlás előtt döntöttem úgy, hogy csak utánajárok már, mi a helyzet. A benzinkúton felfújtam a gumit (2.1 bar helyett nagyjából 1.4 volt benne a nyomás), majd elmentünk egy jó osanozásra. Mire visszaértünk a parkolóban a kocsihoz, a jobb hátsó már megint laposabbnak tűnt. Nem éreztem ezt annyira viccesnek, úgyhogy beálltam gyorsan a mosóba, lesprickoltam egy kicsit a gumit, majd lehajoltam. Ez a látvány fogadott.
Szerencsére már lélekben egy pillanattal hamarabb felkészültem arra, hogy ez lesz, úgyhogy még az Auchanban vettem egy defektjavító sprét, amit aztán kénytelen voltam használni is. Azonban nem éreztem úgy, hogy ez túlságosan biztonságos lenne hosszú távon, úgyhogy azon a héten még el is vittem gumishoz a kocsit, hogy megstoppolják. Könnyebb szívvel megyek fel így autópályára legközelebb.
A gumis kolléga nyilván nem ölelt a keblére, hogy a defektjavító trutymót is ki kell sikálnia a foltozás előtt, de végülis megoldotta. Ki is bányászta nekem a gumiból azt a fém tüskét, ami a defektet okozta: fogalmam nincs, miből kerülhetett ez oda, és mikor. A levett guminak még egy pozitív hozadéka lett: kiderült, hogy a jobb hátsó felni belső pereme elég erősen el van deformálódva. Egyáltalán nem éreztem menet közben, hogy ütött volna a kerék, de mi tagadás, elég csúnyán meg volt gyalázva a széle. Szinte biztos, hogy én okoztam ezt, legalábbis a gumicserénél a szervízben még nem szóltak, hogy bármi ilyesmi gond lenne. Most azt várjátok, hogy bevalljam: valójában szadista jelleggel bánok a kis Gócponttal, ütöm-vágom, kikötözöm, korbáccsal csapkodom, kipeckelem a hűtőrácsát, rugdosom a pedáljait, hátra bilincselem az ablaktörlőit, és a saját akksijával vezetek áramot az ablakmosó-folyadék spricnijébe, de nem. Végülis, a srácok kigörgőzték, majd visszapattintották a helyére a felnimet, mindezt egy tízesért és kábé azonnal, úgyhogy elégedett voltam.
Innentől kezdve megint teljes értékű használati tárggyá vált a Fiat. Hazajártunk vele egyszer-kétszer, börzére jártam vele, irodai cuccokat hordtunk haza a home-officeozáshoz, és az autó meg se nyikkant. Azon kívül, hogy a dugókban állás közben meg-megmelegítette a vizet.
Biciklit hordtam vele, város körüli köröket jártunk, mindent zokszó nélkül. Mindig beindult, amikor be kellett indulni, és mindig odaértem vele, ahova indultam. Számomra ez idegen volt a Volvo után, de hozzá tudtam szokni :D. Igaz, a teletankolásnál még mindig rohadt benzinszagú voltam minden egyes út után. De az elmúlt másfél hónapban főleg üzemanyagra és pályamatricákra szaladgáltak el a tízezrek.
Az egyik nap, megelégelve kicsit a helyzetet, csak lebontottam a hátsó ülés alatti kukucskálót, hogy ránézzek, ömlik-e valahonnan a benzinszivattyú közeléből az üzemanyag. Bár a látvány elég erősen emlékeztetett Pumped Gabó Larousse Enciklopédiáira, vagyis valamire, amihez 22 éve nem nyúltak, semmi gyanúsat nem vettem észre. Azért csak beteszek ide egy képet, hátha valaki okosabb meg tud támogatni.
Tekintve, hogy az üzemanyagszag okai közül úgy éreztem, egy újabb okot zárhattam ki, jött a következő lépés: a termosztát-csere. Úgy tűnt a motortérben, hogy a tömítése amúgy is elengedett, és kiderült, hogy a legutóbbi szerelés alatt nem lett kicserélve, jóllehet, nem is kértem kimondottan. Öcsém segítségével beszereztem egy vadiúj termosztátot, és már foglaltam is az időpontot a beszereléshez. Emellett, ha már megvolt az alkatrész ahhoz is, hát szóltam, hogy az üzemanyag-betöltőcsövet is cserélni lehetne, hátha az a benzinszagért a felelős.
A termosztátcsere elvégeztetett, a szerelő pedig szólt, hogy járatta is a kocsit egy csomót, és neki úgy tűnik, most már 92°C fölé nem nagyon lehet felkergetni a vizet. Bíztam benne, hogy ez így is lesz, de tudtam, hogy én jobban le fogom tesztelni a rendszert azzal, hogy lassan újra hazamegyünk Nyíregyházára. Ilyenkor majdnem egy órát állunk a dugóban a Hungárián, mire kijutunk az M3-asra, szóval ha ott is ez lesz a helyzet, akkor azt mondom, hogy a beavatkozás teljesen megérte.
Emellett persze megjegyezte, hogy miközben az autó emelőn volt, és a fent említett gumicsövet cserélte, észrevette, hogy a tank tetején mintha lenne néhány apróbb rohadásfolt, úgyhogy úgy néz ki, mégiscsak a típusra oly' jellemző rozsdásodó tank lesz a felelős a benzinszagú utastérért. Hurrá(?)! Lényegében tehát kiderült, hogy a négy lehetséges problémaforrás közül az a valódi okozó, amelyiket először kapásból kizártam. Szerintem mondanom sem kell, hogy nem vagyok lottómilliomos...
Enyhe aggodalomra ad okot részemről, hogy a Hungáriás teszt más eredménnyel zárult: újra felment 100°C-ig is a hűtővíz, de legalábbis 98°C-ig. A fűtést szerencsére nem kellett bekapcsolnom, hogy stabilizáljam a helyzetet, és tény, hogy sokkal lassabban is érte el ezt az értéket, mint eddig (már majdnem az M3 bevezető felhajtójánál tartottunk, korábban már a Groupama Aréna környékén gondok voltak), de ez annak is lehet az oka, hogy most már nem 40°C a külső hőmérséklet, csak az őszies 20°C környéke. Márpedig, ha nem a termosztát volt a melegedés ludasa, akkor félő, hogy sokkal komolyabb probléma van a háttérben. És úgy érzem, hogy azt a problémát már nem lenne energiám megoldani. Egy hengerfejezés nem lenne most pénztárcának való, már ha egyáltalán tényleg arrafelé keresendő a gond.
Úgyhogy hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy felrakom a kis sárga gyöszt a használtautó-portálra. Igaz, olyan árat adtam meg, ami maximum félig lehet reális, de ennek a rengeteg beépített új alkatrész mellett az is az oka, hogy amúgy nem szívesen válnék meg tőle, aprópénzért meg végképp nem. Ez egy szerethető autó, nekem is kezd egyre inkább a szívemhez nőni, most pedig már bőven elért egy olyan mechanikai állapotot, hogy bármikor rá merem bízni magam. Tudom, hogy ha beleülök, el fogok tudni indulni, és oda is fogok érni, akárhova megyek. Megy, megáll, kanyarodik, dudál, indexel, mindent tud, amit tudnia kell. Városban isteni, bárhova el lehet vele férni, bárhova le lehet vele parkolni. Nem mondom, hogy négy embernek hosszú távra kényelmes, de már a 190 centis öcsémet és a szintén 180 centi feletti apámat is be tudtuk hajtogatni a hátsó üléssorra, és nem a kényelemre panaszkodtak leginkább. Gócnak a városi használat a lételeme, maximum az agglomerációig érdemes elmerészkedni vele, az autópályához túl kicsi és gyenge, nekem viszont inkább oda kéne autó.
Nem tudom még, mi lesz a sorsa a kis mosléknak, ha nem megy el annyiért, amennyit kapni szeretnék érte, inkább megtartom, mert ha arra használják, amire készült, egyszerűen parádés. Igazán fun, mindenki megmosolyogja, mindenkinek tetszik, és tudom, hogy akármi is lesz a jövője, fájni fog érte a szívem.
Hogy ne maradj le a soron következő kalandokról, kövess Facebook-on, illetve most már Instagram-on is (!), valamint csatlakozz a csoportunkba is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése